Az x-edik nyilvánosság bugyraiból feltüremkedő közéleti kritikát jómagam is szeretem a weberi hagyomány (: megértő szociológia) mentén olvasni. Nincs is különösebb bajom a FB-s/blogos véleményalakítás produktumaival. (Úgy vagyok velük, mint a többnyire tárgyukként szolgáló [kisebbség]politikával: érte[ni véle]m, de nem feltétlen szeretem.)

A bicska legfeljebb akkor nyílik ki a zsebembe, ha egy-egy ’kolléga’ álnaiv/cizellált felháborodását olvasva úgy rémlik, hogy ő maga is élt már az éppen ostorozott eljárások némelyikével. Ilyenkor én sem tudom leküzdeni a szembesítés vágyát: Mit sem ér a megértő szociológia, ha a csupán önmagukhoz, s legfeljebb szűkebb asztaltársaságukhoz megértéssel viszonyuló szakik tévedhetetlenségből táplálkozó dörgedelmeinek nem képződik meg az alternatív nyilvánosságon belüli ellenpontja. (A társadalomtudományokban nem igazán járatos olvasók kedvéért: Max Weber célja nem a társadalmi cselekvések utólagos legitimálása, hanem körülményeik, mozgatóik feltárása volt, hogy azok belső, vitathatatlannak tűnő elfogultságaira is derülhessen némi tudóskodó fény.)

Ilyen – belső, de mostanság inkább csak közvetett – „párbeszéd” folyik köztem és SZHGY között is. (Direkt módon azért sem tudok reagálni FB-s bejegyzéseire, mert pár éve törölt ismerősei közül, mivel az emlékezetkutatás szakértőjeként sem szereti, ha az övéével össze nem férő visszaemlékezések jelennek meg az oldalán, mert még összezavarnák lelkes követőinek gondolatait.)

A kisebbségi életvilág kizárólagos értelmezése iránti igény azonban sokkal régebbi keletű, mint a mi évődő, lokális rivalizálásunk. (Az önmagában még nem érne meg egy bejegyzést, különösen mostanság nem, amikor a rovat – erőforrásaim átcsoportosulása és az eseményeket naprakészen követni képes, kellően gyors net hiányában – újratervezésre érett, szünetel, s csak reménykedni lehet egy, a kitárgyalandó megnyilatkozási trenddel szembe menni kívánó, szakpolitikai feltámadásban.)

A politikai felhatalmazás hiányában is maguknak követelt döntéshozói kompetenciák gerontológiai eseteit (a geroldtológia kifejezés itt sokkal émikusabb lenne: szimbolizálja a folyamatot, amikor egy aránylag korlátozott akciórádiuszú értelmiségi [színházi kritikus] évtizedeken át betöltött, de felkészültségéből nem feltétlenül következő, intézményi pozíciójából magát ’ténylegesen’ megfellebbezhetetlen, omnipotens kisebbségpolitikai aktornak [: szakértőnek] véli) már sokszor taglaltam a rovatban. Félő, hogy SZHGY barátom is sikeresen fel-/leküzdi magát ebbe a sorba, ahonnan ideológiai alapon az ellen érdekű fél ’piszkos ügyeit’ (politológiai szempontból: eljárási hibáit, mert ezek nem piti politikusi bűnök, többek annál…) úgy hánytorgatja fel folytatólagosan, hogy maga is hasonló eljárás következtében került fel arra a ’polcra’, ahonnan e privátinak álcázott kritikai diskurzus kivitelezéséhez szükséges személyes erőforrásait be tudja szerezni.

SZHGY barátunk ugyanis, elveit – mi szerint a tudóskodás minimum gyanús dolog – sutba dobva, kutatónak állt (v.ö.: .SZHGY: Az (ál)tudományoskodásról, Magyar Szó, 210.11.02.) Nem kisebb presztízsű intézménynél, mint az MTA. (A honlapon ugyan még nem szerepel a munkatársak között, de a telefonkönyvben már van a Kisebbségtörténeti és etnopolitikai osztályon egy HGY kezdőbetűs munkatárs. Az egyik decemberi konferencián pedig egy, a túlzott elméleti elvonatkoztatás vádjával nem illethető című előadás [az akkulturalizációhoz idő kell] megalkotójaként is fel van tüntetve a Háborús emlékezetek szekcióban az SZHGY védjegy/brand [l.: http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/esemeny/2014/12/tobbsegi-es-kisebbsegi-e ], hogy – szokásával ellentétbe – a folyosói pletykákkal itt és most ne is foglalkozzunk.) Örömmel állapíthatjuk meg, hogy az MTA ezen osztályán töretlen a politikai/ideológiai tőkekonverzió. És a már a leltári jegyzékben is szereplő Vékás kolléga mellé újabb jeles vajdasági személyiség kerülhetett be a várba.

Azt azonban talán van jogom sérelmezni – a morgás joga –, hogy SZHGY kolléga – érdemei és rátermettsége ellenére – nem feltétlenül az utóbbi évek során folytatott, csak az „igazságot” kutató, kérlelhetetlen és elfogulatlan tudományos tevékenysége nyomán került be a patináns intézménybe.

Hogy minek köszönhetően, az – számomra – továbbra is talány…

A „személyi összefonódásokat”, a publikációkon és konferencia-részvételeken alapuló „objektív” eljárásrendet felülíró „kapcsolati mutyit” még a kósza gondolat szintjén is el kell vetnem. Szerzőnk mi alapján állhatna elő nap nap után az alternatív nyilvánosság médiumain hasonló visszásságokat froclizó témákkal, amelyek az amúgy az arra minden irónia nélkül megérett, ám mindenki számára ismert (:a választások során beárazott) politikai kapcsolatok tarthatatlanságára hivatottak felhívni a köz figyelmét, ha maga is hasonló babérokkal bírna.

Reméljük, hamarosan az eddig rejtőzködő ’todományos életmű’ is kikerül az MTA honlapjára.

Mert a kisebbségpolitikai tárgyú, ugyan a bulvárszociológia élvonalát hozó, ám ideológiailag igencsak elkötelezett publicisztika legitimációnak még egy tudományos segédmunkatársi pozícióhoz is kevés.

Pap (Peé) Tibor