Úgy találtam, hogy a Természetvédelmi Világszövetség 1742 állat(al)fajt sorolt a „súlyosan veszélyeztetett” kategóriába. Aztán valahol még olyan adatot is felfedeztem, miszerint a 18. században 11 faj, a 19-ben 27 faj a 20. század első 80 évében további 67 faj veszett ki. Most már csak az érdekel, hogy a szakik milyen elvek és mércék alapján állították össze ezt a listát. Mert mi van akkor, ha valamelyik említett században kihaltak olyan fajok is, amiket a tudomány akkor még nem is fedezett fel? Na, de végeredményben nem ebbe akarok belebonyolódni – nem az én szakterületem –, habár fájó szívvel konstatálom, hogy az önző és kapzsi ember még az unokáit is megfosztja a teremtett világ szépségeitől. Bizonyos állatfajok kihalófélben, mások veszélyeztetve vannak éppen az emberi visszaélések és kapzsiság miatt.

Úgy tűnik azonban, hogy bizonyos embercsoportok kihalásáról és veszélyeztetettségéről is beszélnünk kell. Nem népcsoportokra és fajokra gondolok, hiszen biztos vagyok benne, hogy csak azok maradnak meg, akik képesek és akarnak életet hozni erre a világra. A többi, ehhez kapcsolódó témát csak kimagyarázásnak tartom. Azt is például, hogy előbb meg kell teremteni a biztos (sic!) anyagi feltételeket, és utána dönteni a szülés mellett. Mekkora ellentmondás! Az anyagiak mikor jelentenek biztonságot? Ma van, holnap nincs – mindehhez elég egy orkán is. Arra nem is gondolunk, hogy az ember sohasem elégedett az anyagi helyzetével. Tehát mindig van ok a nemszülésre – és sajnálatos módon a meg nem született élet kioltására is. A jövő azé, akinél az élet kulcsa van.

De hogy ne kalandozzak tovább az idei gyér papszenteléseken elmélkedve, rábukkantam egy angolai pap levelére, amelyet a New York Timeshoz intézett. Kellő mérséklettel és alapossággal szemére vetette a lapnak, hogy csak olyankor ír hangzatos címmel ellátott, bő lére eresztett cikkeket az egyházról és a papokról, amikor valamilyen botrány van feltűnőfélben. Fontosnak tartom ebben az esetben a „félben” meghatározást. Mert sajnos az történik, hogy az embert már a bűnösség megállapítása előtt befeketítik, rendszerint a médiumok vagy éppenséggel az ájtatos egyházi nyelvek – de hibakiigazításra már nem kerül sor. Tévedés esetén már senki sem kér bocsánatot az elhangzott téves elítéléséért. Inkább káröröm vesz erőt. Amolyan „na, végre ezt az alakot is kinyírtam, tovább folytathatom romboló fölfelé ívelésemet mások eltaposásával”. Az egyszer befeketített fehér bárány soha többé nem lesz már fehér. Ilyen esetben még a legcsodálatosabb fürdőszerek sem használnak. Amit a piszkos nyelv befeketít, az már moshatatlanná válik. A gonosz ember meg mást nem is tud tenni, hiszen a szívében ellenségeskedés, gonoszság és károkozási szándék honol. És ha a szív bőségéből szól a száj, akkor kiút nincs.

Napjainkban gombamód szaporodnak a kereszténységet, az egyházat és a papokat ócsároló cikkek. Már-már úgy tűnik, hogy nem is létezik becsületes és rendes pap. Lesújtó jelenség, hogy a jóról igen ritkán esik szó. A média azt szajkolja, hogy csak a rossz hír a hír, s ezzel összhangban szűri meg a híreket, illetve ennek szellemében közöl álhíreket, és ennek szellemében talál ki féligazságokat. Ember legyen a talpán, aki egyből ki tudja szűrni a kamuhíreket az igazságtól. S igen fájó, hogy még papok sem veszik a fáradságot, hogy utánajárjanak a dolgoknak, mielőtt bármilyen bejegyzést megosztanának. Óhatatlanul mi is a rossz hírek terjesztőivé válunk.

Éberségre van szükségünk, és azt hiszem, egy jó adag hitre. Mert nem minden egyháztag, és nem minden pap vagy szerzetes szent és angyal. Ahogy Ferenc pápa mondja, vannak közöttünk romlottak, de vannak bűnösök is. Csak az a kérdés, hogy hiszünk-e a bűnösök megtérésében. Hiszünk-e abban, hogy az elesett pap is fel tud állni, hogy ő is tudja bánni, sőt magányában Isten előtt sírni is elkövetett bűnei miatt. Vagy pedig nem hiszünk a megtérésben, a megbocsátásban, s egyszer mindenkorra fekete báránnyá nyilvánítjuk azt is, aki nem készakarva ugrott a sárba, hanem egyszerűen megcsúszott, de a ráragadt piszok lemosható.

Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2017. július-augusztus)