„A szalonoké parfümös rege,

Szilaj és új az utca éneke.”

Véleménnyilvánítóként kijavítanám az interjúalany véleménnyilvánítással kapcsolatos megfogalmazását.

A kiemelt gondolatban „néha sértő”-nek, míg magában az interjúban „durvának” vannak titulálva az elhangzott vélemények.

Kénytelen vagyok kimondani amit az elnök úr gondol - kellemetlenek.

Felettébb kellemetlenek egy olyan médiatérben ahol pártja mindenre rátenyerelt amire alkalom kínálkozott (mit gondol, miért nem a Magyar Szóban jelenik meg e reagálás?) és ahol szinte teljesen megszűnt a kommunikáció „mi és ők között”.

Igen, sajnálatos módon így osztottak fel bennünket. Vajdasági magyarokat.

Mi és ők.

Nem mi és ti, ami természetes, hanem mi és ők.

Mert nem szükségszerű mindenről egyet gondolni, egyet cselekedni.

Belekóstoltak mostanában a mindennapi életbe?

Szép hazánk valamelyik falvában, kisvárosában?

Az utcán, hogy reagálásom címére utaljak.

De olyan íródeákosan ám, mert Mátyás királyként nem látni a lényeget.

Tessék belekóstolni, meghallgatni az utca énekét.

Ez kéne legfőbb eleme legyen a döntéshozásnak.

Az efféle tapasztalásból leszűrt, kialakított közösségi érdeknek.

Nem tudom honnét ez a „magyarázom a bizonyítványom” reflex ami a pártja szellemi kapacitását illeti? Jobban illik rá a ragadozó jellemzés.

Végeztek már őszinte felmérést azzal kapcsolatosan, ki mennyire tette pénzzé párttagságát a VMSZ-ben?

Ki mennyi ingóval, (itthoni és külföldi) ingatlannal gyarapodott amióta belépett?

Végezzenek, itt a fényes alkalom. És osszák meg a tagsággal, biztosan ösztönzőleg hat rájuk.

Egy ilyen kiüresített médiatérben mint ez a miénk, minden disszonáns hang felerősödik, ott is visszhangzik ahol nem kell.

És ez nagyon kellemetlen tud lenni.

Ezt nevezik üres helyiség effektusnak.

Nos, találgassunk, ugyan ki vitte ki a bútorokat e helyiségből?

Mert valaha bútorozott volt.

Légvári Ágoston