Ezzel a mondattal kezdődik a veszprémi illetékességű Ex Symposion idei, sorrendben 82. számának hátsó belső borítóján olvasható Utószó, melyet Balázs Attila írt. A szám, melynek ötletét a 2004-ben belgrádi, zágrábi közös kiadásban megjelent Leksikon Yu mitologije kötet szolgáltatta, egy eltűnt föderatív ország, az egykori Titoszláviát idézi fel, ahogy belső és külső anyaországi magyar és más nemzetiségű (szerb, horvát, szlovén) írók, publicisták emlékeznek rá. A lexikonszerűen sorakozó szócikkek szabad választás eredményei. Mindenki arról írt, ami benne felidézi a valaha volt Nagy-Jugoszlávia bármilyen sajátosságát. Következésképp a szubjektív indíttatású szócikkek zömmel nélkülözik a lexikonok tárgyiasságát, de ezt a személyesség szerzőnkénti sajátos bukéja pótolja.

A nyolcvan egységből álló szócikkszéria első darabja Tito halálát idézi, amellyel formálisan még nem, de lényegében lezárult egy korszak a balkáni ország és lakosainak életében. Jellegük szerint a szócikkek között található több általános jugoszláv vonatkozású, Titóval, a Párttal, az országgal kapcsolatos darab, ezeknél azonban számomra érdekesebbek azok, melyek az egykori jugóélet olyan apróságait idézik, mint az ihatatlan Apa-cola, a népszerű Asterix-füzetek, a BITEF-ként ismert nemzetközi színházi fesztivál, a Crvena Zvezda (kár, hogy nincs Partizan-, Hajduk- meg Dinamo-szócikk), a balkanikum inyencségek: csevapcsicsa, burek, pljeskavica, pelinkovac, girice, Jelen pivo-sör, vinjakfajták, továbbá a Favorit nevű rágó, vegeta, különböző népi cigaretták, a trieszti főcsempészáruként elhíresült orkánkabát, az évi Tito-parádét jelképező staféta, a népi jólétet szimbolizáló kiskocsi, a fityo stb., stb.

Közülük bármelyik szócikket érdekes lenne idézni, olykor hasonlóképpen személyes emlékek alapján kiegészíteni, ahogy ezt a szám olvasása közben tesszük óhatatlanul. E helyett azonban terjedelmi okokból szűkítve a kört, pillantsunk be inkább a vajdasági magyar szócikkekbe. Bár a szám szócikkeinek csak mintegy egynyolcada mondható kifejezetten vajdaságinak, magyar vonatkozásúnak még kevesebb, mégsem érdektelen megnézni, ezek kapcsán mi jutott eszükbe a szócikkek íróinak.

A kevés szócikk is széles tematikai terítést példáz.

Irodalom és színház iránti érdeklődőként elsősorban az ilyen vonatkozású szócikkekre hívnám fel a figyelmet. Logikus, hogy két folyóiratot illetnek külön figyelemmel, az Új Symposiont és emigrált utódját, az Ex Symposiont. (A Híd, az Üzenet vagy a Létünk is megérdemelt volna egy jegyzetnyit!) Mindkét szócikk, bár nem nélkülözik a személyes kötődés hangnemét, elsősorban eligazító, informáló jellegű, ami főleg az előbbi esetében jó elképzelés. Ugyanakkor mindkettő mintha nagyobb terjedelmet érdemelt volna. Hasonló jellegű a Tanyaszínház bemutatása is. Megkerülhetetlen téma a vajdasági magyar politikai hatalom, amit egy hosszabb szócikkben a betiltások és bebörtönözések alapján jellemez a szerző (Szerbhorváth György), megfejelve azzal az érdekes adalékkal, hogy a másodszorra elítélt Viceiért a későbbi szerb nacionalisták álltak ki, s nem itteni nemzettársai. (Mertek volna?) Ennek a témának mintegy adaléka az Aaron Blumm írta kis jegyzet, mely egy gyerekes kishegyesi ellenzéki pártalapítást idéz fel; ilyen is volt. Az újvidékiek, kivált a fiatalok számára Kántor Lajos Dominó nevű kisvendéglője évekig kultikus hely volt. Ahogy immár évtizede is Zágrábban élő Kalapis Rókus írja: „Diákok, egyetemisták, színészek, magyar értelmiségiek és kétkezi munkások, valamint belügyes spiclik találkozóhelye” volt, ahol tetemes szeszfogyasztás mellett cseréltek eszmét a kocsma törzsvendégei és alkalmi látogatói. Egyszer, idézi a szócikk írója, egy karácsony este azért zárt be idő előtt a Dominó, hogy mindannyian „testületileg, pincérestől-szakácsostól” átvonuljanak éjféli misére a közeli rókusinak mondott kistemplomba, akkor, amikor a karácsony enyhén szólva nem számított ünnepnek. Külön hangsúlyt kap a szürke alátétre nyomott egyik legérdekesebb vajdasági szócikk, a Muskátlizenét minden faluba! Bár első mondatát olvasva az ember felkapja a fejét, nocsak, talán mégse stimmel, amit SzHGy ír, miszerint „a vajdasági magyarok egyedüli (!?) jelentősebb hozzájárulása az összmagyar kultúrához a lakodalmas rock feltalálása volt”, azután ismerve a szerző írmodorát, ezt mégsem vesszük komolyan, kivált, mert a továbbiakban a szerző példás tömörséggel ismerteti a műfaj itteni genézisét és magyarországi folytatását.

Végezetül, bár nem mindegyik ránk vonatkozó szócikket említettem: a személyességet és a tárgyiasságot talán legszerencsésebben ötvöző Telep szócikket emelném ki, melyben ebből az újvidéki városrészből származó Ladik Katalin az egykori utcák eltűnését kapcsolja össze az emberi élet mulandóságával, szomorúan tudomásul véve, hogy immár „Csupán érzelmi memóriámra támaszkodhatok, valamint a megmaradt, széthurcolt, majd emlékeztetőként összehordott tárgyak halmazára”.

Meddig?

Érdekes, nem egy részletében vitára buzdító olvasmány a lap Exjugó lexikon címet viselő száma, amely eszünkbe juttatja, hogy akár egy ilyen típusú vajdasági (magyar) szám is születhetne (Vajdaság lassan úgyis már csak emlék marad!), ehhez azonban ember kell, aki összehozná és hely kell, ahol megjelenne. Man probiert – ahogy a német mondaná.

Gerold László