Migráció a Duna térségében címmel többszörösen tanulságos kiállítást nyílt Újvidéken a Vajdasági Múzeumban. Bár a jól áttekinthető, szépen elrendezett prezentálás nagyon is konkrét múltbeli folyamatot idéz, a németek 18. századi betelepülését, de lévén hogy a lakótér tömeges elhagyása s új haza választása hosszú évszázadok óta állandó processzus, ez a kiállítás lényegében kortól, nemzettől függetlenül jelenségként (is) szemlélhető. Kivált itt és most a mi időnkben és a mi térségünkben, ahol évtizedek óta rendre egymás sarkába érnek a ki-, de inkább a betelepülések, ahogy ezt a társadalmi vagy egyéni szükség diktálja.

A megélhetés, a jobb életkörülmények szüksége kényszerítette egykor a németséget arra, hogy amikor „Dél- és Közép-Németország túlnépesedett, szegénység és háborúk (…) nyomán éhség ütötte fel a fejét”, elinduljanak új hazát keresni. Ennek a történetét mutatja be ez a hét partnermúzeum nemzetközi projektumaként létrehozott kiállítás, amely a dunai svábok migrációjáról Ulm, Szatmárnémeti, Arad, Temesvár, Resicabánya és Pécs után Újvidéken is látható. Hogy miért épp ide, a törököktől kifosztott és elhagyott, zömmel még mocsaras középső Duna térségbe jöttek, annak egyetlen magyarázata, hogy az aktuális hatalom ezt a vidéket ajánlotta, mint olyant, ahol jövőjüket megalapozhatják. Éltek is a felkínált lehetőséggel. Olykor napokat és heteket vártak arra, hogy Ulmban, ahol 1994 óta a Dunai Svábok Központi Múzeuma van, feljussanak az őket a boldogságot ígérő vidékre szállító hajókra, de sokan motyójukat, gyerekeiket, asszonyaikat szekerekre pakolva gyalog tették meg a ma autóval is hosszúnak tűnő utat. Számukra a bizonyos szegénységnél a bizonytalan jobb élet is vonzóbb volt. Ahogy azóta is mindazok számára, akik nem nyugatról, hanem délről, délnyugatról indultak el erre, s telepedtek itt le, nemegyszer azok helyére, házaikba, akiket az őket idehozó hatalom önkénye űzött el, illetve akik önszántukból mentek el, részben északra, de inkább nyugatra, pont oda, ahonnan három évszázaddal ezelőtt a svábság ide vándorolt.

Mint minden nagyobb méretű vándorlás kapcsán joggal felmerül a kérdés, mit hoztak a betelepülők akár régen, akár a közelmúltban vagy éppen napjainkban.

A svábok esetében ez nem vitás: németségüket. Ahogy a remek kiállítási katalógusból megtudjuk, ezen „új mezőgazdasági és kézműves technológiát” kell érteni. Olyan újításokat, melyekkel „hozzájárultak a termelés növeléséhez”, közelebbről: ez a „háromnyomásos gazdálkodás, a vetésforgós gazdálkodás és a földek trágyázása volt”, továbbá az „istállózó állattartást, a nyári takarmányozást és az istállótrágya felhasználását”, valamint a gaz eltávolítását, a „lovakkal húzatott vasekékkel történő” mélyszántást, s nem utolsósorban „olyan munkaigényes termények” termesztését, „mint például a szőlő és a dohány”. Minderről példásan a kiállítás tárgyi anyagi tanúskodik, a metszőkés, a hordócsap, a lopótök, a boroskancsó, a dohányvágó, a dohányfűzőtű, a mézeskalácsformák, a füles fazék. Azok a szerszámok, amelyek a németség akkor és azóta sem lankadó munkaszokását példázzák. Azt, ami által sikertöténetté vált ez a csöppet sem idillien indult honfoglalás, amellyel nemhogy sikerrel vették az eléjük tornyosult kezdeti akadályokat, de a falvakban, ahol éltek, idővel irigylésre méltó gazdagságot teremtettek. Ennek birtokában joggal állapíthatták meg, miszerint „jobb itt élni, mint Svábföldön”, de ennek a jobb életnek a föltételeit kizárólag maguk teremtették meg. Olyan hagyományt hoztak létre, amelyet azóta sem sikerült se cáfolni, se túlhaladni. A szárazkapus, rendben tartott „német házakat” ma is fogalomként szoktuk emlegetni, különösképpen ezek mai elhanyagolt, siralmas állapotát látva, ami a németek kényszerű távozását követő újabb honfoglalók „műve”, amint ezt – hogy csak a katalógusban is szereplő helységeket említsem, bár a sor szinte végtelen – Szeghegyen, Szivácon, Cservenkán átutazva tapasztaljuk.

Nem elég új hazát kapni, foglalni, új házat is tudni kell építeni. Ehhez pedig mindenekelőtt megfelelő mentalitás kell. Többek között úgy teremteni értékeket, hogy közben elfogadjuk azt, ami itt bejövetelünk előtt volt, kulturális értékként teremtődött. Tisztelni a másikat és a másságot, ami közösségteremtés és a közösségben élés alapfeltétele. Erre is szemléletesen tanulságos példát nyújtottak a kiállítás szervezői azzal, hogy példázva az összetartozást, közös tárló tartalmazza a magyar, német, szerb, bosnyák, horvát, román és bolgár menyegzői főkötőket, illetve az ortodox, a görög katolikus, a héber, az evangélikus, a református, a katolikus vallások kiadványait.

Sok minden másról is szép, követendő példát ad ez a kiállítás, akkor is, ha a svábokként ismert itteni németség történetének direkt formában csak az egyik, a szebb részét mutatja meg. A történet másik végét, azt, amikor 1944 után a dunai svábok ismét vándorlásra kényszerültek, immár nem önszántukból, hanem kényszerből hatalmi parancsra kisemmizetten („egy batyuval jöttek, egy batyuval menjenek”) oda vissza, ahonnan őseik három évszázaddal ezelőtt jöttek, ahogy mondani szoktuk, csak a sorok között lehet olvasni. Holott ez is megérne a hasonlóan tartalmas és nem kevésbé tanulságos kiállítást. Kivált most, amikor innen vándorolnak ezren és ezren németföldre vagy még messzebb.

Hátha lenne, aki itt és most okulna belőle.

Gerold László