Minden írásos megnyilatkozás eleve és óhatatlanul személyes jellegű akkor is, ha ezt igyekszünk elkerülni. Ez a jegyzet azonban kifejezetten s elkerülhetetlenül személyes jellegű akar lenni, amint erre a címből s a cím utáni írásjelből félreérthetetlenül következtetni lehet. S ehhez alapul azok a nyilatkozatok szolgálnak, melyeket Venczel Valentin, az Újvidéki Színház közelmúltban kinevezett és hivatalba lépő igazgatója tett.

Emlékeztetnék: eddig itt a Portékában két alkalommal foglalkoztam a kérdéssel. Először július 25-én Lila köd címmel írtam Venczel pályázatra benyújtott programjáról, másodszor Gratula! címmel visszafogott, de nem titkolt iróniával gratuláltam azoknak, akik számára a formális, jogi feltételek teljesítése elég volt ahhoz, hogy támogassák a szakmaiság minimumát sem tartalmazó programot prezentáló jelöltet. Mindkét esetben kizárólag a programról volt szó, s nem a jelölt személyéről. Azzal a különbséggel, hogy míg az első jegyzetben a több sebből vérző, amint később kiderült a színházi szakma számára közröhejt képező, igazi program nélküli programmal foglalkoztam, addig a második jegyzetben már óhatatlanul is szólni kellett az eseményeket irányító politika önkényéről is, (hogy ezt milyen belső érdek határozta meg, azt csak sejteni lehet, bizonyítani nem), illetve azokról, aki ennek alávetették magukat, jobbnak látták ezzel nem szembeszállni.

Az eredmény, amint tudjuk, Venczel Valentin kinevezése. S ezzel le is zárulhatott volna az eset. A kellő tanulságok levonása után így gondoltam magam is. Csakhogy nem zárult. Nem is zárulhat. Mert Venczel Valentin ahelyett, hogy amikor a sajtónak nyilatkozott, arról beszélt volna, mit akar tenni az általa vezetett színház javára, egyrészt önellentmondások sorozatát produkálva éppen olyan közhelyeket, de nyugodtan mondhatnám, szakmai butaságokat tudott csak mondani, amilyeneket a „programjában” is leírt, s ilyen módon csak megerősítette a róla kialakult, semmiképpen sem kedvező képet, másfelől pedig olyan rágalmazásokat, gyanúsításokat engedett meg magának, amit nem lehet szó nélkül hagyni.

Míg Venczel gátlástalanul udvarol színészeknek, administrációnak, közönségnek, miközben arról nem akar tudomást venni, hogy az ő esetleges kinevezését a színház munkaközössége, amint megtudta, hogy ki a pályázó, egy kivétellel nem támogatta (amit – ahogy értesültem róla – illetéktelenül elhallgattak!), addig ugyancsak gátlástalanul nekiment azoknak, akik programjáról (hangsúlyozom: programjáról!) nyilvánosan véleményt mondtak. Azzal vádolt meg mintegy ötven magyar és szerb kritikust, színházi embert, hogy feltett szándékunk zavart gerjeszteni. Ami szemenszedett hazugság. Tudja Venczel, hogy ezek az emberek több éve rendszeres látogatói az előadásoknak, melyekről többen több-kevesebb rendszerességgel írnak is, hogy szeretik az Újvidéki Színházat, és eszükbe sem jutna, hogy a kiválóan teljesítő színházban zavart keltsenek? Nem tudja, mert, ha tudná, meggondolná, mit nyilatkozik rólunk a sajtónak. Nem vélne összeesküvést, nem tekintene színházellenes maffiának bennünket, csak azért, mert az ő satnya programját észrevételezni mertük. Viselkedése őt magát minősítő etikai probléma.

Talán mindez szót se érdemelne, ha vélekedésével nem lépne ki a szakember természetes reflexióinak köréből, érdemben tudna cáfolni, és nem tételezné fel azt, hogy amikor az ő pályázati programját kifogásoljuk, akkor ezt nem a színház érdekében tesszük, hanem „másról van szó”, ahogy tévéinterjúban fogalmazott, nem gondolná, hogy számunkra a színház csupán ürügy más irányba, alkalmasint az őt hathatósan támogató politika felé történő szurkapiszkálódásra. Az, aki így gondolkodik, efféle konstrukciókat szül, félő, hogy vezetőként sem a színház érdekeit fogja szolgálni, hogy az Újvidéki Színházat nem önálló, független kulturális intézményként fogja/tudja működtetni.

Végezetül: a bevezetőben említett személyesség okáról, jogosultságáról.

A színház januárban fogja ünnepelni fennállása 40. évfordulóját. Személy szerint nem csak hogy minden előadását láttam, legtöbbről írtam is – lásd: tíz, ill. harminc év előadáskritikáit tartalmazó köteteimet (Színház a nézőtérről és Léthuzatban), de figyelmébe ajánlom a kolozsvári Játéktér c. színházi szaklapban a napokban megjelenő Színházportré profilvonalakból, appendixszel című hosszabb tanulmányomat, melyben a színház arculatának alakulását mutatom be –, hanem még a színház megalakulása előtt, akkor Magyar Szó-s újságíróként interjúsorozatot készítettem vajdasági politikusokkal és kulturális munkásokkal arról, hogy kell-e Újvidéken magyar színház. Ezek alapján joggal kikérem magamnak, hogy – megnevezetlenül, de a szakmai tiltakozást kiváltó jegyzet szerzőjeként nyilván rám (is) célozva – a színház ellenségének tartson, aki színházon kívüli szempontoktól vezérelve zavart kíván előidézni a kiváló formát mutató színház életében. És kikérem mindazok nevében is, akik írásom nyomán spontánul nyilatkozatban kifogásolták Venczel Valentin pályázati beadványának tagadhatatlan szakmaitlanságát.

Venczel Valentin, ha már arra vetemedett, hogy alaptalanul megvádoljon többtíz ismert és elismert szakembert, akkor talán az is elvárható lenne, hogy erkölcsi minimumként nyilvánosan elnézést kérjen tőlünk.

Gerold László