Hetek óta könyvek között élek. Nem úgy, ahogy mindig is vágytam, szerettem, hogy odaállok a polc elé, leemelek egyet közülük, beleolvasok, aláhúzok benne egy éppen fontosnak vélt részt, egyiket-másikat esetleg ki is jegyzem. Mert sose tudni, milyen témával kapcsolatban fogom felhasználni, de nem kételkedem benne, még jó lehet valamire egy javíthatatlan jegyzetíró számára. Most egészen más a könyvekhez való viszonyom. Olyan, amilyent egy lakásfelújítás diktál. Elkerülhetetlenül. Most is ott állok a polc(ok) előtt s emelgetem lefele a könyveket, de nem külön-külön, hanem egyszerre többet, s rakom őket kupacba, jobb esetben dobozba. Nem éppen kellemes szórakozás. Szidom is magamat: kellett azt a temérdek könyvek megvenni, beszerezni, rendszerezni? Minek? Mi lesz velük, ha nem leszek? Kinek kellenek? Aztán győz bennem az elhatározás: szelektálj, komám! Nézd meg, melyik kell (kell-e?), melyik nem, s ezeket kinek lehet odaadni (kell-e bárkinek is)? Könyvtárnak, intézménynek, barátnak, ismerősnek…? Próbálok rendszert kialakítani. Kupacokba, zacskókba rendezni annak alapján, melyik stószt kinek szánom. Nem könnyű eldönteni. Ahogy azt sem, melyik kötetről mondjak le végérvényesen. Fájdalmas művelet az efféle szelektálás. Abba is hagyom. Hogy magamtól-e, mert belefáradtam, vagy mert győz bennem az évtizedek alatt szokássá lett szenvedély, s lehorgonyzok egy-egy könyvnél, úgy, ahogy naponta tettem: és olvasni kezdem. Pontosabban lapozgatás közben bele-beleolvasok. Ahogy nyaranta szokásom tenni azzal a szándékkal, hogy felidézzem azokat a számomra egykor fontosnak gondolt részleteket, mondatokat, bekezdéseket.

S ezzel, mint egy varázsütésre vége is a szelektálásnak. A könyv már nem súly, amit emelgetni kell, hanem beszélgetőtárs. Pontosan úgy, ahogy Kertész Imre írja: „A könyveket nem kell megérteni, elég az inspiráció, amit bennünk keltenek, gyakran már pusztán azzal, hogy a kezünkben tartjuk s olvassuk őket. Nem a könyv számít, hanem olvasója”. Ezek a sorok Kertésznek A végső kocsma című könyvében olvashatók. Abban a kiadványban, amely tematikai gazdagságával újra s újra kézbe veteti magát. Nem csak a könyvön leitmotívumként végigvonuló öregség aktualitása okán, amiből, ahogy írja, s egyre inkább magunk is érezzük, „nincs kiút” („lassan kikopok önmagamból”), hanem egyebek mellett az íróság lényegét kifejező, akár axiómának is tekinthető vallomás miatt is, mely szerint attól lesz az ember író, ha az „agyában mondatok kezdenek nyüzsögni, s amikor leírja őket, másképpen festenek, amint ahogy ő elképzelte. Kijavít egy-két sort, mondatot – vagyis felveszi a küzdelmet a kifejezésért, s akkor már a küzdelem íróvá avatja”. Ez a küzdelem valójában az írói életstílus két fázisa. Az egyik: „Figyelni a mondatokra”. A másik: „Megteremteni a teremtő mondatokat”. Ezektől lesz az igazi irodalom. És ezek adják az olvasás esszenciáját is. Egyenlítik ki az írást és az olvasást, Mert, ahogy egyik naplójegyzetében Tőzsér Árpád, a szlovákiai magyar irodalmár fogalmaz: „aki olvas, az (virtuálisan) tulajdonképpen ír is, lelke képernyőjére, mintegy láthatatlan betűkkel felrója azt az alternatív, az olvasással együtt születő belső jelentést, amelyet ő, az olvasó tulajdonít az olvasott szövegnek”. Más szóval: „aki olvas, az elsősorban nem a szöveget magát keresi a szövegben, hanem a jelentést, a külső vonatkozási pontokat. Az olvasó – tehát – akarva-akaratlanul bizonyos kondíciókkal, a test, az ösztönök s az értelmi készség heterogenitásával közeledik” az adott irodalmi műhöz, melynek sugallata alapján maga is teremtővé válik. Ahogy az esztéta Radnóti Sándor írja: „a könyv (a szöveg) piknik, ahol a szerző hozza a szavakat, az olvasó a jelentést”.

S mikor lenne igazi ideje a piknikelésnek (nemcsak az ételt-italt habzsoló hedonista élvezetnek, hanem a szellemi táplálékot is nyújtó olvasói mulatságnak is), ha nem nyáron? Akár a kényszermunkának is beillő könyvszelektálást csak néhány percre megszakító szusszanásnyi időre is. Megéri, higgyenek nekem, kipróbáltam.

Gerold László