Gárdonyi Géza háromfelvonásos színpadi művét, A bort tűzte műsorára a Bácskában és Bánátban az idén sorrendben 38. alkalommal turnézó Tanyaszínház. A darabválasztást, ahogy a rendező, László Sándor nyilatkozta, a mindenkihez közeli emberi történet indokolta.

A bor Gárdonyi Az én falumként ismert, népszerű (olvasókönyveinkben is sokáig visszaköszönő) novellasorozatának azonos című darabjának átdolgozása. A Nemzeti Színház igazgatójának felkérésére írt, a szerző által falusi történetnek aposztrofált mű, annak ellenére, hogy A borral szemben Gárdonyinak is fenntartásai voltak („Nem tekintem az én kis fám legszebb virágának, legfeljebb kis levélkének”), a magyar drámatörténet jelentős alkotása lett. A XIX. század utolsó évtizedeinek hamis falusi idillt terjesztő népszínmű dömpingje ellenében A borban a kritika a hiteles falusi élet ábrázolását látta, üdvözölte. A magyar dráma iránt mutatkozó erős fenntartásáról ismert filozófus Lukács György, a falusi élet helyett az urbánus világban otthonos drámaíró Molnár Ferenc vagy a magyar színházi kritika két legjelentősebb kortársa, Ambrus Zoltán és Schöpflin Aladár a magyar népdráma megalapozó kísérletének tekintette Gárdonyi egyszerű, sallangmentes történetét. Lukács szerint A bor (ősbemutató 1901-ben) „az utolsó évtizedek egyik legszebb és legpoétikusabb színpadi alkotása”, s bár – mert „kevés a cselekménye” – nem dráma, de Gárdonyinak „sikerült valami annyira organikusat és egészet alkotnia, mint nálunk rajta kívül alig valakinek”. Molnár a bemutató láttán így kiáltott fel. „Istenem, de szép volt”. Míg a darab mindmáig talán legrészletesebb elemzését nyújtó Ambrus szerint miközben Gárdonyi „végre igazi parasztokat vezet elénk”, nem kevesebbre vállalkozik, mint annak drámai ábrázolására, ami a Racine-tragédiák tárgya: „a szerelem és a büszkeség összeütközése”. S bár voltak művel szembeni kifogások, az drámatörténeti tény, hogy A borral vette kezdetét a Bródy Sándorral folytatódó, Móricz Zsigmonddal kiteljesedő, Tömörkény Istvánnal, Barta Lajossal továbbélő falusi világot ábrázoló társadalmi dráma. De mint lenni szokott, a dicsőség A bor esetében is véges volt. Emlékezetünkben ma már csak drámatörténeti jelentősége tartja fenn, színházi életre keltésére szinte nincs példa.

Eljárt felette az idő, mondhatnánk, Már ezért is meghökkentő és figyelmet keltő a tanyaszínházi vállalkozás, A bor bemutatása, mellyel kapcsolatban megkerülhetetlenül adódik a jogos kérdés: mit mondhat Gárdonyi műve a mai nézőnek? Nem kétséges, hogy egykori varázsa, nyelvi bája eltűnt, hiteles paraszt- és faluábrázolása a múlté. S mindezt tanyaszínházi megjelenítés esetében tovább bonyolítja, hogy Gárdonyi egykor méltán dicsért lélektanilag hiteles alakábrázolása is problematikus lesz. A nagy térben, hogy ne vesszék el a hang, a színészek kiabálni kényszerülnek, ami nem éppen alkalmas mód a lelki finomságok és az ízes nyelvi fordulatok kifejezésére. Ahogy ezt az előadás is példázza. A jópofa bemondások, kivált pedig költőinek mondott szövegrészletek, akárcsak a színészi játék apró nüánszai többnyire észrevétlenek is maradnak. Helyettük, mint minden tanyaszínházi produkció esetében, ezúttal is inkább a helyzetek harsánysága uralja az előadást. Ugyanakkor, ha az ember az interneten található összeállításokat nézi, azt látja, hogy a színészek játékából nem hiányzanak a lélektani konfliktusokra utaló, elsősorban a két főszereplő, Baracs Imre bajt okozó egykori duhaj hajlamának újraéledéséből és felesége, Juli túlzott önérzetéből következő belső vívódását jelző apró rezdülések, kis gesztusok, beszédes tekintetek (elnézést a képzavarért), amelyek alapján az egykori kritika A bor szereplőinek életszerűségét, lélekrajzi hitelességét dicsérte. Azt, ami a cselekmény tekintetében sovány mű igazi értéke, s ami a körülmények diktálta tanyaszínházi előadásban is fel-felcsillan, annak ellenére, hogy a külsőségekre épített hatáskeltés szükségszerűen erősebb a kelleténél.

Visszatérve a fentebbi kérdésre: mit mond(hat) A bor előadása a mai nézőnek? Azt, amit bármikor egy egyszerű emberi történet mondhat: két ember összetűzését (ez nem nélkülözi a körülöttük élők hathatós „segítségét” sem) és kibékülését, ami mindkettőjük esetében elképzelhetetlen lenne önfegyelem, kompromisszumra való készség nélkül. Talán azt mondhatnánk, nem is paraszt-, hanem általános tanulságos történetet láttunk, erkölcsi tandrámát mindannyiunk okulására. És László Sándor rendezésének érdeme, hogy ennél többre nem is vállalkozott. Tudatosan mellőzött minden váratlan ötletet, meglepő megoldást, színpadi hátraszaltót, ahogy nyilatkozta, flikflakot, minden ironikus gesztust, amit lehet, de nem feltétlenül szükséges hiányolni.

Nem újszerűségre törekvő, de korrekt előadás az idei tanyaszínházi produkció, melyben a rendezői elképzeléshez többnyire a színészek is igazodtak, míg Gyömrői Edit ruhái mintha kissé csinosabbak lennének a szükségesnél. A Baracsot alakító Ozsvár Róbert azt követően, hogy jó férj és apaként viselkedik – ezt eléggé sablonosan ábrázolja, akárcsak a történetet záró kibékülést –, majd a bor hatására fellángol benne az indulat, és a csábító s nyilván zajos sikert ígérő részegség helyett az erőszakost, az asszony tiltását elfogadni nem tudó öntörvényű férfit játssza. Verebes Judit Julit az adott helyzetekhez igazodva próbálja árnyalni, hol hízelkedik, hol határozottságot mutat, részben hiteles, részben érezni, hogy szerepet játszik. Lőrincz Tímea anyósa a figura jól ismert sablonjait használja, hatásosan, amit a közönség tetszéssel fogad. A fiatal szerelmesek háttértörténete Fülöp Tímea és Szalai Bence által szerencsére nélkülözi a csábító érzelgőséget, egyszerű fiatalos idill. Mert szerepformálásuk eleve nem kíván harsányságot, mindkettőjük, de főleg Fülöp Tímea esetében jól érvényesülnek az apró gesztusok. Ezek némileg erősebb színekkel, de jellemformáló tudatosságot mutatva vannak jelen a férjvadász özvegyasszony, Eszter, László Judit ábrázolta magakelletésében. Ugyanez viszont nem sikerül a szerelmes lódoktort alakító Rókus Zoltánnak és Mihály gazdaként Berta Csongornak. Gárdonyit a kritikusok legfőképpen az élclapok anekdotafigurájának, Göre Gábor falusi bírónak és állandó kísérőjének, Durbints sógornak szerepeltetése miatt támadták. Hajdú Tamás azzal, hogy humorával a tekintélyét érvényesíteni kívánó bírót igyekszik szolgálni, többnyire sikerül mellőznie minden bohózati effektust, ami a visszafogottságra törekvő előadás előnyére válik. (Göre kardos feleségének szerepében Orlovity Sztaniszlavának van néhány komikus villanása.) Görével ellentétben sokkal nehezebb szerepe van az örök végszavazó Durbitsot alakító Huszta Dánielnak, aki ezt megoldandó láthatóan egyensúlyozni próbál az okosan rezonáló és az ostoba viccmacher között, amit kevesebb-több sikerrel old meg. Rá mindkét vonatkozásban érvényes a Göre-történetek legemlékezetesebb, „gondolatpótló vagy gondolatvégző”, hát ez van jelentésű, Gárdonyi szerint „beszédfarka” szófordulata: „ögye meg a fene”, ahogy az írott szövegben áll: „ö. m. a f.”

Ögye, ne ögye? Ezt ki-ki döntse el. Részemről ennyi. Eszöm is, meg nem is.

Gerold László