A mostani jegyzet címét, mivel a magyar irodalom ismerőit úgy sem lehet, s nem is akarom félrevezetni, közlöm, Bródy Sándor azonos című regényétől kölcsönöztem. Egyszerűen azért, mert ennél jobb, találóbb nem jutott eszembe. S nem is juthatott, hiszen feltett szándékom szerint színészekről szeretnék írni. Nem úgy általában, bár ez is kétségtelenül kimeríthetetlen, hálás téma lenne, hanem egészen és nagyon pontosan azokról a szerepformálásokról, melyeket vajdasági magyar színészekről láttam az utóbbi hetekben, napokban az újvidéki és a két szabadkai teátrumban, ahol egymás orrába értek a bemutatók, ami persze ilyentájt év végén egészen logikus.

A figyelmet keltő és ébresztő alakítások sorát a Guppi újvidéki és az Édes Anna népszínházi előadása nyitotta meg. Abban, amint erről már egyik előbbi Portékámban hírt adtam, a háromszereplős előadás mindhárom színésze, Crnkovity Gabriella, Pongó Gábor és Balázs Áron, joggal érdemelte meg a közönség lelkes tapsát, de az igazi élmény, azt hiszem, ez senki számára sem kétséges, aki látta az előadást, Crnkovity Gabriella vágyait mélyen magába rejtő, de ugyanakkor emberként és nőként élni vágyó guppija volt. Ehhez nyújtott két társa kiváló partneri segítséget. Így, ettől lett komplett a színház. A jó adaptálási koncepció mellett az Édes Anna előadása is a színészekről szól. Elsősorban a Vizinét alakító Vicei Natáliáról és G. Erdélyi Hermina Édes Annáról. Míg a méltóságos asszonyt a gátlástalan szenvedély, addig a neki kiszolgáltatott cselédlányt az egyre nehezebben elviselhető szenvedés jellemzi. Vicei Natália egész lényét kifejező gesztusaival, arcának apró rezdüléseivel, tekintetével fejezi ki a cseléd iránti rögeszméjének megannyi árnyalatát. Arcán, míg nem hallja Anna beleegyező válaszát, hogy vállalja a szolgálatot, a bizonytalanságból fakadó szenvedés jelei mutatkoznak, miután pedig Anna igent mond, előbb nyájas, kedveskedő, majd őrmesteri szigorral közli az új cselédre váró munkafeladatokat. Hol megnyerő, nem sokáig, hol hisztérikusan szenvedő, gyakran, hol pedig fölényes, legtöbbször. Mindig olyan, amilyennek a pillanatnyi helyzet és saját önös érdekei kívánják. Pontosan kidolgozott, de soha sem kimódolt alakítás. Ezzel a gazdag emberábrázoló eszköztárral szemben G. Erdélyi Hermina a teljesen visszafogott szerepformálás eszköztelenségével él, s nyújtja a cselédsors pontos rajzát. Arca szinte rezzenéstelen, kifejezéstelen tekintete mély szenvedésről árulkodik, szeme csak akkor csillan meg, mosoly akkor ül az arcára, amikor egy rövid időre nővé válik, birtokba veszi a hamis szerelmet. Amikor viszont kiderül, ismét csalódnia kellett, arcára fáradtság ül, „elzsibbadt benne valami”, ahogy Kosztolányi írja. Szenvedése az elviselhetetlenségig fokozódik, ami csak akkor oldódik benne fel, amikor kést fogva teljes közömbösséggel, mintha nem lenne tudatában, holott nagyon is jól tudja, mit csinál – embert öl. Ha igaz lenne, de nem igaz, hogy az írói ábrázolás adós maradt a cselédlány tettének motiválásával, azt a színésznő teljes mértékben cáfolja akkor, amikor Annában visszavonhatatlanul tetté ért a gyilkosság gondolata.

Bevallom, s ebben a közönség oldott reagálása a tanúm, régen élveztünk olyan felhőtlenül előadást, mint a Picasso kalandjait a Népszínházban. A többes szám nézőkre és színészekre egyaránt vonatkozik. Soha ennyi ötlet, geg egy előadásban. Ilyenkor merül fel a kérdés: mit kell tennie a színésznek, hogy ez a csillagszóró mechanizmus tökéletesen működjön? Csupán annyit, hogy átveszi a rendező diktálta tempót. Pontosan ezt teszik az egykor sikeres film alapján színpadra alkalmazott komédia színészei. Minden szerepet túljátszanak, de ez most ahelyett, hogy zavaró lenne, az előadás szerves része. A komplett csapat (Pálfi Ervin, Szőke Attila, Kovács Nemes Andor, Ralbovszki Csaba, Hajdú Tamás, Baráth Attila, Pesitz Mónika, Pámer Csilla és G. Erdélyi Hermina) felsőfokon komédiázik. Mindenki a helyén van. Pálfi Picassója bohóc, aki művész akar lenni, de akit igazán senki sem ért meg, Szőke papasza és Pesitz mamasza caramba karikatúrák, Pámernek sok-sok apró villanása van, s a többiek is oké. És ami legalább annyira fontos: a közönség jól szórakozik. Nagyon ránk fér. Köszönjük.

Mezei Kinga ismét Piaf. Ismét remek. Azzal a különbséggel, hogy tizenhárom évvel ezelőtt a színésznő Feldek A rózsaszín halál című életrajzi történetében fogalmazta meg a szomorú sorsú, apró termetű, de tehetségét tekintve nagy énekesnő élete utolsó napjait, most pedig kizárólag franciául énekelt Piaf-dalokkal adja elő az énekesnő élettörténetét. Az dráma volt, ez dalokból szőtt zenés monodráma. Ugyanúgy élettörténet, csak másként elbeszélve. Mindkettő hibátlanul színpadra írt színészi mesterdolgozat. Tempót adó ritmusváltások, jó szituáció-kihasználás, apró drámai villanások, néhány kellék (kerékpár, szeretők emlékeit rejtő láda, két karosszék, Piaf kicsi bábja) funkcionális alkalmazása, hangulatot kifejező vetítés és nem utolsósorban lényegében végszavazó szerepet betöltő két partner (Szabadkán inkább figuraként jelenlevő Mészáros Gábor, Újvidéken énekhangjával kitűnő Kőrösi István). Ennyi. De egy remek estéhez nem is kell több. Főleg, ha a főszereplő egyszerre tud Edit Piaf és Mezei Kinga is lenni. Ez legszembetűnőbben abban a jelenetben jut kifejezésre, melyben Piaf fotója mellett Mezei Kinga ugyanazt a dalt énekli, Szabadkán pontosan szinkrónban Edith Piaf kézmozdulataival, Újvidéken ezektől függetlenül. Ott Piaf alteregója, itt színésznő, aki éppen egy Piaf-dalt ad elő. Így találkozik és válik el, lesz egész szerep és színésznő.

Gerold László