Alig néhány nap alatt több fontos művelődési esemény volt ezen a kissé havas, de annál szelesebb kis vajdasági magyar (s nem csak magyar!) vidéken. Mondom: a Magyar Kultúra Napja, Vajdasági Magyar Drámaíró Verseny, a vajdasági magyar hangjátéksugárzás kezdetére való emlékezés az Újvidéki Rádióban. Ám minderre sötét árnyékként a művelődési életet érintő, helyesebben sújtó pénzügyi szankciócsomag meghirdetése borul. Ennek pedig beláthatatlan következményei lesznek ebben a kultúrát eddig sem kifejezetten segítő, de önmagát igencsak túlértékelni hajlamos ország(ocská)ban, ahol a következő években még mostohább sors vár irodalomra, színházra, filmre, fesztiválokra, mindenre, ami az élet ezen fontos, s itt mégis mellékesnek vélt tartományába tartozik.

Hadd folytassam itt, ha már szóba hoztam a kultúrára váró állami ellehetetlenítést. (Épp a különben is mélyen alul pénzelt kultúra támogatásának csökkentése mentené meg az országot az anyagi csődtől?!) Szóval: akár jelképesnek is tekinthetjük napilapunk január 16-i száma művelődési rovatában három cikk egyidejű közlését. A lap baloldalán Jóval kevesebb pénz jut kultúrára című körkérdés során intézményvezetők nyilatkoznak arról, hogy drasztikusan csökken az állami támogatás. Nem kell túl bölcsnek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, mi mondanak. Kétségbeesetten szólnak arról a valóságról, ami várható. Egy másik szöveg tudósítás arról, hogy az Újvidéki Színházban bemutatják A kis herceg című kultikus gyerekregény dramatizációját. Alatta arról ad hírt az újság, hogy Wrocławban megnyitották az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozatot. Igen, van ahol ünnep a kultúra, s van, ahol nyűg. Ahol tobzódnak a rendezvényekben és ahol utolsó erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy legalább egy színházi bemutatót tartsanak. „Mindössze” ennyi a különbség az ott és az itt között. Így igyekszünk mi, haladó állami segítséggel vágyaink Európájába. Ne se mondjam, tudjuk jól, mikor fogunk odaérni.

De ha már itteni színházi előadást említettem, nem hagyhatom szó nélkül, hogy az újvidéki intézményt is súlyosan érinthetik a megszorítások. Fontos feladatokat végző munkatársakról kell lemondani, ami a színház működését is érintené. Ezzel azonban napilapunk alig foglalkozik. De még mélyebben hallgat az MNT, amely társalapítói jogokkal rendelkezik, aminél fogva illene hallatnia a szavát, s főleg segítséget keresni. Csakhogy akkor a hatalmon levő párt és partnere ellen kellene érvelni, amit viszont a pártfüggetlen testület nem akar megtenni.

De ezzel -- bár a téma még sok-sok gondolatot rejt, melyekről jó lenne értelmesen beszélni, netán vitatkozni, kulturáltan, ami errefelé, ha egyáltalán van vita, eléggé ritka jelenség -- akár rá is térhetünk másik témánk, a szép elképzelésből született, immár jelentős hagyománnyal rendelkező magyar kultúrának szentelt zentai rendezvény kínálta jó és kevésbé jó mozzanataira. Ha a művelődésre váró nehéz idők kapcsán a közömbösséget, vagy ahogy ma szokásos mondani, a szolidaritás, az empátia hiányát hoztam fel, akkor elkerülhetetlen az a Hymnusra való téves, a politika által kedvelt hivatkozás, mely szerint nemzeti imánk nemzeti összefogásunkat hirdeti. Ennél keserűbb az, ami Kölcseyt a Hymnus megírására késztette. Gondoljunk csak a vers ötödik szakaszának második felére, ahol a költő az egymásközti harcot említi („Hányszor támadt tennfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre”), vagy a következő versszak másfél sorára: ”…nem lelé / Honját a hazában”. Igaz, hogy voltak a nemzet életében dicső pillanatok, de ezek a múlté, s segítséget már nem önmagunktól, hanem csak Istentől remélhetünk. Nemzeti költeményünk erről szól, s nem kultúránk megtartó erejéről, nem nemzeti összefogásunkról. Kivált akkor nem, ha miközben összefogást szajkózunk, megosztunk, s nem is akárhol, hanem épp a kultúrában, pontosabban az irodalomban, ahogy Dudás Károly tette zentai beszédében, amikor irodalmunkat még mindig az „avantgardizmus bódulatában” véli látni és senyvedni. Vagy amikor irodalmunk utolsó felcsillanásaként Illyés Gyulát említi, s nem vesz tudomást arról, ami utána jött, van (csak néhány név: Tandori, Nádas, Esterházy, Spiró, Kertész, Konrád, Parti Nagy, Závada stb., stb.), akik mind „a” magyar kultúra, ha tetszik ez, ha nem. A kultúra ünnepén kultúránk egészére gondoljunk, s ne osszuk ezt meg a mai határon belüli és itteni politikai gyakorlat szerint.

De hadd térjek vissza a zentai rendezvényhez. Nem lehet elégszer dicsérni, hogy van, hogy fontos díjakat osztanak erre valóban érdemes egyéneknek és szép könyvekért, hogy beszédeket mondanak (bár politikusok helyett inkább alkotókat kellene felkérni, január 22-e ugyanis a kultúra napja!). Derék és fontos nap ez az itteni magyar művelődési élet számára. Talán épp ezért nem ártana jobban odafigyelni az olyan részletekre, mint a szép könyvek díjazása. Elsősorban a könyvek tervezőit kellene jutalmazni, utána a nyomdát s csak végül a kiadót és a szerkesztőt. Arra is ügyelni kellene, hogy zsűritag ne kapjon díjat. Elsősorban pedig arra, hogy a díjazott szép könyv valóban szép legyen s megfeleljen az alapvető könyvészeti kritériumoknak, amire az utóbbi időben nem éppen figyeltek. Hogy kinek mi a szép, az ízlés kérdése, de több is annál. Az idei kiemelten legszebb könyv küllemre jelentéktelen, díjazására még gondolni sem lehetne, kivált, ha vannak ennél szebb kiadványok. Talán ne a számunkra kedves kiadókat díjazzuk, hanem az elismerésre legérdemesebb tervezőket. Így elkerülhető lenne a pártosság gyanúja, amire egy olyan jelentős művelődési eseménynek, mint a zentai kultúranapi ünnep valóban semmi szüksége.

Befejezésül: az Újvidéki Rádióban szerény keretek között felidézték a vajdasági magyar hangjátéksugárzás kezdetét, amikor hatvanöt évvel ezelőtt Molnár Ferenc Marsall című egyfelvonásosa szólalt meg az újvidéki adó hullámhosszán. Nagy igyekezettel ezt a hagyományt szeretnék, próbálják folytatni, de erre elég kevés megértés mutatkozik, pedig egy magára valamit is adó rádió nincs hangjáték nélkül.

Gerold László