Szép lett volna, ha a szerb fél elfogadja az ajánlatot, hogy ezer magyar katona is részt vegyen az árvizvédelemben itt Bezdántól kezdődően, de ugyanúgy szép lett volna, ha korábban a szerbek ajánlanak segítséget Magyarországnak. A kölcsönös bizalom demonstrálásában nagy gesztus-értéke is lett volna ennek, hiszen a valós élet mégis merőben más, mint a közös hadgyakorlatok – állapítjuk meg a tanárnővel, aki rokoni vonalon személyesen is érintett volt az 1956-os nagy árvízben, amikor a közeli Kengyijában tanyán élő szeretteit nagy hirtelen be kellett költöztetni a faluba, s ők most is – megint - veszélyben vannak. Én meg arra emlékszem, hogy 1963-ban homokzsákok húzódtak az Öreg utcán, és gyerekként nagyon féltem, hogy a mi utcánk úszni fog…

Szeretett Dunánk időnkénti szélsőséges emelkedését ma már természetesnek vesszük és a régi félelmek is elmúltak, mert azóta megerősítették a töltéseket, új gátak is épültek – az azonban ma is érvényes, ami ősidők óta ezen a területen: ha védekezni kell a víztől, akkor nincsenek határok.Igaz, egykoron nem is voltak, és az emberek úgy óvták lakóhelyüket és vagyonukat, hogy segítségül hívták a természetet is, szigetekre építkezve, árterületeket művelve és szükség szerint jó helyre menekülve.

Amikor a Dunát immár lassacskán az utóbbi két évszázad folyamán sikerült szabályozni, az emberek ugyancsak éltek a természet-adta lehetőségekkel, amit a háborúk és a politika által kreált határok rajzolói elvakultságukban bután elfelejtettek, az itt lakók egyéb bajai mellé ráadásul hagyva az árvizektől való védekezés politikai bonyodalmait is.

A Trianon évfordulója kapcsán mostanában sokat emlegedett határmódosítást követően az új hatalom az okos dolgokat nem vetette el, így előszeretettel felhasználta például a magyar katasztereket (vajon mi mást tehetett volna?), s adott esetben úgy hagyta a kataszteri határokat, ahogy korábban voltak. A Duna árterületének falunk-közeli egyik része – a Kengyija - a Monarchia-beli Magyarországon Baranyához tartozott, mert évszázadokkal ezelőtt az a rész a Duna jobb oldala volt (szabályozás után meg a bal lett) s így Trianont követően Horvátországhoz került. A Kengyija lakói a kataszterek alapján Horvátország lakói lettek, közigazgatásilag Darázshoz és Batinához tartoztak, miközben a Duna elválasztotta őket, hiszen gyakorlatilag Bácskában éltek. A helyzet a délszláv háború után sem változott, ez a rész még mindig határvita tárgya Szerbia és Horvátország között, de lám, az árvíz okán szerb-horvát-magyar probléma is egyben. Ez az a rész, amire Orbán Viktor magyar miniszterelnök utalt, amikor azt mondta, hogy az itt történő védekezéshez az általános emberi jóindulaton túl „speciális magyar érdek is kötődik”, hiszen a térség egységes egész, és ha a Duna átlépi a töltést a (bezdáni) Baracskánál, úszni fog a Kengyija, Horvátország mintegy 900 hektárnyi “szerbiai-bácskai szigete” a maga magyar tanyai lakosságával együtt, s az ár az egységes földrajzi területen visszafolyik magyar területre…

Tudom, az országok vízügyi és árvízvédelmi szakemberei szorosan együttműködnek, s így van ez most is, akárcsak korábban is. Már az a feltételezés is inkább legendába illő, hogy ha 2006-ban a (magyar) gemenci erdő nem fogja fel az árhullámot, nem biztos, hogy a mi (szerb) töltésünk bírta volna-e… De az egymással együttműködő szakemberek tudták, hogy mit csinálnak! A reggeli kávénál a tanárnővel a múltban kalandozva ezért is gondolkodtunk el inkább a mesterségesen kreált országhatárok értelmetlenségén, mintsem kétségbe vontuk volna az árvízvédelem irányítóinak realitásérzékét. És ha már azzal kezdtük a témánkat, hogy szép lett volna a kölcsönös magyar-szerb segítség (pedig az idealizmus általában inkább emberi, mintsem nemzeti vonatkozásban lesz úrrá rajtunk), megdicsérjük Petar Bošković.szerb védelmi minisztériumi szóvivő udvarias válaszát, hogy egyelőre nem kell a magyar katonák segítsége, de ha szükség lesz rá, szólni fognak. Mert talán ők is tudják, hogy a Duna nem ismer határokat, csak az emberek.

Friedrich Anna