_{(Budapesti tudósítónktól)}

Egyértelműen és szomorúan átalakulóban a diplomáciai munka világszerte. Lehet és kell is gondolni arra, mi történt, miért kerülnek olyan emberek egy-egy nagyköveti posztra, akik nem művelik magas szinten ezt a hivatást, s milyen károkat tudnak okozni épp tudatlanságuk vagy faragatlanságuk következtében. Gajus Scheltema, Hollandia Budapestre akkreditált nagykövete hibázott egy hatalmasat, amely valószínűleg igencsak tudatos hiba volt, ha a körülményeket megvizsgáljuk. A diplomata, Hollandia arca Magyarországon a 168 óra című hetilapnak nyilatkozva mondta, hogy a szélsőséges iszlamisták „ugyanolyan elv mentén kreálnak ellenséget, mint a magyar kormány”. Scheltema tudta maga mögött kényelmes hollandiai otthonát, hiszen közel járt megbízatásának vége, s tudta jól, hogy a 168 óra roppantul fog örülni egy ilyen nyilatkozatnak, ismerve a lap politikai irányultságát. Amolyan win-win szituáció, a diplomata odapörköl a szívből rühellt kormánynak, a lap megkapja a heti betevő ostorcsapást egy roppant befolyásos és gazdag ország képviselőjétől. Csak a nemzetközi kapcsolatok látják kárát a magánakciónak, de ez sem a diplomatát nem érdekli, se a 168 órát. Utóbbi esetében ez teljesen érthető is, nem az ő dolguk csiszolgatni a holland-magyar barátságot, Scheltema viszont azért szolgál, hogy személyes véleményét elfedve csillogóvá polírozza ezt a kapcsot. Mikor párhuzamot vont az Iszlám Állam és a magyar kormány között, azzal elárulta, hogy ő erre a feladatra alkalmatlan. Sietve elhatárolódott tőle a holland külügyminiszter, a magyar diplomácia vezetője pedig úgy reagált, ahogy ilyen helyzetben kell: nem hagyta annyiban, s konzultációra hazarendelte a mi hágai képviselőnket.

Kicsi vihar ez, de pontosan megmutatja, mi változott tíz évvel ezelőtthöz képest. A helyünk, vagyis az a polc, ahová tesszük ezt a 93 ezer négyzetkilométert saját fejünkben. Hol áll Magyarország a nagy versenyfutásban, ahol nincs egyenlőség az országok között, mégis egy futamban indul mindenki, ráadásul még csak vége sincs, csak a küzdés maga. A kádári gyakorlat alapján lehet úgy is eljárni, hogy de az övék a Shell fele, meg a Ráma is hozzájuk kötődik, nem beszélve ugye a Heinekenről, és ez a sörös-vajas-olajos egyveleg szépen betömi a diplomaták száját, csendben magunk között lehülyézzük Scheltemát, és lépünk tovább. Aztán jön majd újabb és újabb sértés, félreérthető és félreértendő kijelentés, s amíg mi az üzleti érdekekre gondolunk, kiderül, hogy csak az nem rúg belénk, akinek tényleg nincs semmi keresnivalója errefelé. Ez a bizonyos verseny ugyanis nem úgy zajlik, hogy mindenki megmarad a saját sávjában, és nem lépi át a vonalat. De. Átlépi. Meg üveggolyókat szór a másik pályájára, jancsiszögeket, és borzasztó boldog, ha a vetélytársnak gondja akad. Európai Unió ide vagy oda. Együtt erősek vagyunk, de azért hadd legyek én a jelenleg 28 tagú közösség leggazdagabb és legboldogabb szeglete. Ha már lehet választani.

Aztán megérkezik Vlagyimir Putyin Budapestre, és olyan kampány folyik az orosz kapcsolattal szemben, mintha legalábbis Andropov jönne tankokkal. Mintha Magyarországnak állandóan hitet kellene tennie az Európai Unió mellett, ezért csak azokkal barátkoznia, akikkel megengedett. Ha a németek, az osztrákok vagy a franciák leülnek Vlagyimir Putyinnal, akkor az diplomáciai siker, ha mi, az a megszállás előkészítése? Ki és mikor döntött úgy, hogy Budapestnek nincs joga kiválasztania partnereit? Miért jelent ideológiai azonosulást a diplomáciai tevékenység? Nem értékválasztás, hanem a részvétel abban a versenyben. Aki szerint a megfelelő viselkedés az volna, hogy megkérdezzük az unió bizonyos fontos embereit, hogy mit szólnak a mi lépéseinkhez, az inkább vegye le a régi Kádár-zakóját, és vegye észre, hogy mivé lett a világ, amíg nem figyelt. Nem könnyű úgy gondolkodni, hogy a gazdától nem kérünk bólintást, de képesnek kell lenni rá.

A budapesti utcatáblákat a világ legbizarrabb fiataljai, a poros kispolgárisággal kampányoló Momentum ragasztgatta tele matricákkal, emlékeztetve a régi elnevezésekre, tiltakozva Putyin látogatása ellen. Az aktivisták talán meg se születtek, mikor Lenin lekerült a körúti házsarkokról, de igyekeznek párhuzamot vonni az akkori és a mostani Moszkva között. Ezzel csak azt bizonyítják, hogy ők egy kő alatt éltek, és igen, húsz évesen is lehet az ember kispolgár, aki krumplis tésztára vágyik, meg arra, hogy békén hagyják.

Sitkei Levente