ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Apróhirdetések
Helységnévtár
Hazugok és barátaik
Betűméret:
Szörnyű lelkiismeret-furdalás kínoz mostanában. Lehetséges, hogy tévútra tévedtem a sok buktatót rejtő firkászi pályán, és hamis ideálok áldozata lettem?Amelyekről azt hittem, hogy a szakma csúcsát, az újságírói hivatás etalonját, a tárgyilagosság netovábbját jelentik? Holott ez csak megtévesztő látszat volt, amolyan pusztai délibáb?
A médiafüggetlenségről pedig egyenesen azt gondoltam, persze, tévesen, hogy éltető eleme a nagyrabecsült olvasóközönség szolgálatában álló sajtónak. Hogy nélküle kár minden leütött betűért. Pedig valójában nagyon kártékony dolog küzdeni a pártbefolyás ellen, különösen ha a mi pártunkról és a mi nemzeti tanácsunkról van szó. Amit most már én is kezdek érteni.
Így, ha visszagondolok, tévelygéseim során akár az én tollam alól is kerülhetett ki olyan iromány, amelyben egy éber pártkáder, teljesen jogosan, legalább egy fikarcnyi ellenszenvet fedezhetett fel a VMSZ és a MNT irányában, amikor napilapunk sorsa, az újvidéki szerkesztőségre való rátenyerelés, a pártérdek felülkerekedése miatt aggódtam. Miközben naiv meggyőződésemben – én, balga! - csupán valamiféle absztrakt sajtószabadságról képzelődtem.
Azóta kerülget ez a nyomasztó érzés, amióta sajtónk hasábjain ismét fellángolt az indulatos véleményharc újságírásunk közelmúltjáról és e küzdelem hőseiről, illetve mellékszereplőiről, netán haszonélvezőiről. És amióta egyesek, nagyon helyesen, két részre igyekeznek osztani a vajdmagy újdondászgárdát, a mihez tartás végett: egyik oldalon állnak az igaz nemzeti út elkötelezettjei, a másikon a gyanús függetlenpártiak.
Nagyon félek, nehogy engem is elhamarkodottan eme utóbbi kategóriába soroljanak, és alkalomadtán megbélyegezzenek ugyanazokon a hasábokon, amelyeken nem túl áldásos zsurnalisztikai ténykedésemet folytattam.
Most már látom, hogy valahol nagyon elrontottam a dolgot. Ezért nekem nyilván már sohasem lesz alkalmam, hogy egyetlen napilapunkban egész oldalas vitacikkben oktassam ki bírálóimat.
Olyan bombasztikus címmel és olyan ledorongoló hangnemben, mint önérzetében sértett tévés médiaszakértőnk tette a most vasárnap. Hadd lássa az a naiv olvasó, hogy ki is a való igazság igazi letéteményese. És hogy jár az, aki meg merészeli kérdőjelezni ezt az igazságot. Mert azzal – mint cikkéből félreérthetetlenül kicseng - egyszersmind pártunk és nemzeti tanácsunk igazságát kérdőjelezi meg.
A cikkből áradó nemes indulat mellesleg még a lektorra és a szerkesztőre is átragadt olyannyira, hogy valószínűleg emiatt nem javították ki ezt a kissé bumfordi, veretes szövegekhez aligha illő címet: „Miért hazudik Surányi és Bódis?, ... és akik hisznek nekik?”, ami amúgy a levelezői rovatok civakodó szereplőinek kevésbé pallérozott stílusára lenne jellemző.
Amilyen kisstilű, kukacos szerkesztő voltam dacumál (utólag is elnézést a vegzálásért megbecsült kollegáimtól!), képes lettem volna a lapszínvonal végett megváltoztatni a címet, sőt – a magam kicsinyességét ismerve – még azt a b-betűvel kezdődő népies kifejezést is kihúzni a szövegből, amellyel a szerző nyilván óriási felháborodásának kívánt nyomatékot adni.
Arról nem beszélve, hogy bogaras, régi felfogású szerkesztőként talán még ki is hagytam volna a hétvégi számból az anyagot, mert ott valóban csak közérdekű, életes témák kaphatnak helyett, ha már csak ez az egy napilapunk van. És nem a tévések világának mégis csak szűkebb körre tartozó keservei egy teljes oldalon, ahol két izgalmas, húsba vágó riport is elfért volna mindennapjaink nyomasztó problémáiról.
Azért is tartom mellbevágónak a cikk címét, mert eleve a hazugok táborába soroltatnak mindazok, akik netán meggondolatlanul hittek a két kipellengérezett sajtómunkásnak. Szóval nemcsak nekik szól a dorgálás, hanem az összes tévelygőnek.
Nem tudom, hogy hányan vannak az érintettek, de ami engem illet, ezután százszor is meggondolom, hogy mit higgyek el volt kollegáimnak. A szabadkai Bódis-cukrászdát pedig, ahol ama bizonyos gyanús kör tagjai szoktak gyülekezni, ígérem, messzi ívben el fogom kerülni. Orvosom különben is eltiltott a dobostortától és az idegeskedéstől.
Ám lehet, hogy tévedek a közérdekűség tekintetében, és sok buzgó olvasó direkt azért vette meg a lapot, hogy elolvassa e magvas tanulmányt, és igaz forrásból értesüljön mindarról, amit maga is átélt azokban a cudar kilencvenes években. Akkor, amikor besorozták a vukovári frontra, és három márkás fizetésből volt kénytelen eltartani családját. Ám fogalma sem volt arról, hogy akadt, aki sokkal jobban megszenvedte ezeket az a rémes időket, például Budapesten Duna-tévés főigazgatóként.
De visszatérve a vitacikkhez: hogy is jönne szerénységem ahhoz, hogy ilyen parádés tálalásban, négy hasábon, két soros cím alatt oktassa ki vitapartnereit? Se nem vagyok a vajdmagyar újságírás titánja, sem több médiaházbam megfordult, világlátott szakértő, igazgatói székből igazgatói székbe vándorló káder, ráadásul a miloševići-rendszer elleni harc hőse.
Na jó, bevallom, azokban a zűrös időkben rendeztünk mi is a Magyar Szó-s kollegákkal néhány vicik-vacak sztrájkot és gyatra tiltakozó felvonulást a tartományi kormánypalota előtt néhány száz résztvevővel, lehet, hogy valaki még emlékszik is rá. És megakadályoztuk, hogy a joghurtforradalom kádereinek a kezébe kerüljön napilapunk, beálljon a kadcsörtető kórusba és a csendes megszűnés sorsára kerüljön – ezért is vagyok oly érzékeny a lapot érintő kérdésekben. Közben megeresztettünk néhány olyan háborúellenes vezércikket, és olyan keményen agitáltunk a magyarok besorozása ellen, hogy a Vučić-féle hírhedt sajtótörvény alapján akár több éves ingyen koszt-kvártállyal sújthattak volna bennünket. A tartományi kormány mellett működő fordítószolgálat nem győzte fordítani és Belgrádba küldözgetni az államra nézve veszélyes irományainkat.
De hol van mindez azoktól a dicső cselekedetektől, amikről Bodzsoni kolléga számol be?!
Biztos, hogy Božovićék (Radoman Božović volt a rezsim legfontosabb újvidéki helytartója) legalább annyira utáltak minket, mint a szerb másképp gondolkodókat, de hogy a fő ellenségnek tartottak volna bennünket, az azért erős túlzás lenne. Azzal sem dicsekedhetünk sem én, sem kollegáim, e megmozdulások résztvevői, hogy az akkori belgrádi sajtó a szerb nemzeti mozgalom fő kerékkötőiként emlegetett volna bennünket. Vagy hogy bizonyos szerkesztőségi folyósókon tilos lett volna rólunk beszélni, mint szerzőnkről.
Talán többet kellett volna a Dominóban időznünk, hogy mindezt letárgyaljuk egy-két pálinka vagy néhány üveg sör mellett, többet kellett volna kocsmai politizálással foglalkozni, mint cikkírónk említi, de hát éjfélkor volt a lapzárta, és nem volt rá időnk. Most már lenne, de késő, mert pechemre - mint a cikkből értesülhettem -, az álpolitizáló közeg átköltözött Szabadkára.
Hát ezért inkább csendben meghúzom magamat, és nem lármázok, mert amilyen időket élünk, még engem is a hazugok barátjának fognak kikiáltani.
J. Garai Béla
Kapcsolódó írások:
Gerold László: Sajtócédulák
Bodzsoni István: Miért hazudik Surányi és Bódis? ...és akik hisznek nekik?
Surányi Zoltán: A fehér lepedő
Bódis Gábor: A pártlap történelmi kontárságai
Bodzson Istváni: Televízió romokban
Bodzsoni István: A magyarok
A jövő századi kutatók számára, akik jobb híján térségünk diplomáciai boszorkánykonyháinak titkaival bíbelődnek majd, valószínűleg felfoghatatlan talányt fog képezni, hogy miként kaphatott itt ekkora szerepet az egyház az aktuális politika formálásában, amikor az állam fennhangon szekularizmusával dicsekszik. Például...
2018. JÚLIUS 7.
[ 16:04 ]
Amíg valamilyen csoda folytán nem születik megállapodás Belgrád és Pristina között, addig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a politikusok és a média szünet nélkül Koszovó témájával „bombázzanak” bennünket. Akár szívügyünk a déli tartomány, akár nem.Mai helyzetünkben elképzelni is nehéz azokat a jövendő...
2018. JÚNIUS 11.
[ 10:09 ]
Ki ne szeretne mostanában szerbiai állampolgár lenni? Hiszen csak úgy záporoznak a jólétünkre, sőt, az aranykor beköszöntére tett politikusi ígéretek! Nem illik hálátlannak lenni, de néha már úgy érzem, hogy a könyökömön jönnek ki az ígéreteikkel. A legfrissebb prófécia, amit a napokban hallottam magától az...
2018. JÚNIUS 4.
[ 9:20 ]
Nincs hozzászólás. Legyen az első!