Gondolom, közösségünk nagy-nagy többsége megkönnyebbüléssel fogadta a belgrádi parlamentben pénteken elfogadott nyilatkozatot, amelyben elítélték a vajdasági magyarok ellen a második világháború végén elkövetett atrocitásokat, és ezzel csaknem hét évtized után levették rólunk a kollektív bűnösség bélyegét.

Ennek az örömteljes eseménynek a tükrében talán felesleges szőrszálhasogatásnak tűnne most azon morfondírozni, hogy egy ilyen szégyenteljesen hosszú periódus után kik, mely politikusok és mely pártok vették a bátorságot, hogy szembeforduljanak a szerb társadalomban mélyen elültetett előítéletekkel, és megtegyék ezt a lépést. Tudjuk, azok tették meg, akiktől a kilencvenes években követett, esztelen vérontásokhoz vezető politikájuk alapján – valljuk be – a legkevésbé vártuk volna el. Sajnos, a magukat demokratikusnak és európainak hirdető pártvezéreknek ehhez nem volt meg a bátorságuk.

Nem mintha egy percig is vitatnánk a kormánykoalíció érdemeit a most meghozott képviselőházi nyilatkozatért, ám azt természetesen senki sem gondolja komolyan, hogy a radikálisokból haladókká avanzsált A. Vučić és T. Nikolić vagy a Milošević-párt háborús szóvivőjéből Catherine Ashton és Hashim Thaci tárgyalópartnerévé szelídült I. Dačić ekkora morális és szemléletbeli változáson esett át, már ami a magyarokat és az őket ért kegyetlenségeket illeti. Az europaizálódás folyamatában azonban – aminek, mint kiderült, nincs alternatívája a gazdasági csőd szélére jutott Szerbia számára – ennek az eseménynek is szükségszerűen be kellett következnie. Belgrádnak óhatatlanul rendeznie kell a viszonyát szomszédaival, ha azt akarja, hogy része legyen az egymással megbékélt európai nemzetek nagy közösségének. Ez volt a motorja a Koszovóra vonatkozó brüsszeli megállapodásnak is.

Emellett szól, hogy a dokumentum elfogadását is a legkeményebben éppen azok ellenezték, akik továbbra is konokul elutasítják az uniós felzárkózást. V. Koštunica szerb demokratái a parlamenti vitában egyenesen a nemzeti érdekek elárulásával vádolták a kormányt. Slobodan Samardžić DSS-es frakcióvezető szerint a nyilatkozat azzal a káros következménnyel járhat, hogy a magyarok és a Bánátból elűzött németek tömegesen visszakövetelhetik a kommunisták által elkobzott vagyonukat! Samardžić nyilván előbbre valónak tartja, hogy azok a javak ne kerüljenek vissza az ártatlanul kisemmizett egykori tulajdonosaikhoz vagy leszármazottaikhoz, mint hogy a történelmi megbékélés érdekében levegyék róluk a kollektív bűnösség ódiumát.

Hogy a parlamenti döntésnek nem lett nagyobb negatív visszhangja a nacionalisták körében, azt valószínűleg annak köszönhetjük, hogy ezekben a napokban az ország, az egész szerb közélet a nagybetűs dátum bűvöletében él. A kormány mindent egy lapra tett fel: arra, hogy megszerezze az uniós államok jóindulatát, és június 28-án kiérdemelje a csatlakozási tárgyalások megnyitásának pontos dátumát. Nem mindegy ugyanis, hogy a tárgyalások már októberben elkezdődnek, vagy csak jövő januárban. Az ország vezetői amolyan csodatevő varázsigének tartják ezt a bűvös szót, amely azonnal idevonzza majd a pénzes nyugati befektetőket, akik a szánalmasan alacsony szerbiai bérekre építve felvirágoztatják a gazdaságot.

Valószínűleg ezen a téren is lesz még részünk kellemetlen meglepetésekben, mint ahogyan a magyarok bűnösségét eltörlő parlamenti nyilatkozattól sem várhatjuk, hogy egycsapásra megváltoznak a múltra vonatkozó előítéletek. Sokáig tartják még magukat az évtizedek alatt beléjük sulykolt sztereotípiák, amint a Večernje novosti minapi tudósításából is leszűrhetjük.

„A történelem revíziója, vagy megbékélés” – ezzel a címmel számolt be a lap a nyilatkozat elfogadásáról, nem rejtve véka alá, hogy szerintük az előbbi dolog történt, hiszen mindjárt a bevezetőben leszögezik, hogy „a magyar megszállók 18 ezer embert gyilkoltak le, a kommunisták pedig háromezer magyart”. Mintegy felvilágosítva az olvasót, hogy a magyar áldozatok száma hatszor kevesebb, mint a szerbeké, és hogy a nyilatkozattal tulajdonképpen felmentik a gyilkosokat. A cikkben megszólaltatott történész bevallja, hogy az áldozatok pontos számát sohasem sikerült megállapítani, de megjegyzi, hogy a magyarok „negyvenezer áldozattal manipulálnak”. Ekkora sértés azért még egy esti lap részéről is megengedhetetlen és visszataszító.

Szóval, bármennyire örömteli is számunkra a belgrádi parlament döntése, csodát azért nem kell várni tőle.

J. Garai Béla