Az ostromlók már felsorakoztak, a harci kürtöket megfújták, napok kérdése, hogy mikor kezdődik a Belgrád bevételét célzó hadművelet.

Még nem tudni, hogy az újvidéki haditervet alkalmazzák ott is, vagyis új koalíciót hoznak létre a városi tanácsban, és egyszerűen leváltják Dragan Đilas polgármestert, vagy előbb kényszerigazgatást vezetnek be, majd rendkívüli választásokat tartanak. Mindegy, a kérdés legfelső pártokráciai szinten eldöntetett: Đilasnak mennie kell, így vagy úgy. A haladó-szocialista duó elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy az eszközökben nem válogatva meghódítsa a fővárost, és kiszorítsa egyik utolsó fellegvárából a nagy riválist, a demokratákat.

Hogy erre csupán egy évvel azután kerül sor, hogy Đilas meggyőző fölénnyel nyerte a belgrádi választásokat a haladópárti Aleksandar Vučić ellenében, az egyáltalán nem zavarja a trónkövetelőket. Mint ahogy az sem, hogy ez mennyire tekinthető demokratikus eljárásnak (semennyire sem), vagy hogy mit szólnak mindehhez a választók. Az újonnan divatossá vált varászszó, az „upodobljavanje” alatt azt értik, hogy össze kell egyeztetni a lokális hatalmat az országos hatalmi képlettel, mintha valamilyen hatalomtechnikai kézikönyvben azt írták volna elő, hogy kötelezően egyazon pártoknak kell uralkodniuk fent is, meg helyi szinten is. Nebojša Stefanović, a haladók belgrádi vezetője sajtóértekezletén ezt úgy is adta elő, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Megdöbbentő, hogy a közvélemény mennyire közömbös e mesterkedések láttán! Simán elfogadja az olyan előregyártott érveket, hogy a leváltandó polgármester elvesztette a választók bizalmát, hogy rosszul vezeti a várost, hogy arra használja fel pozícióját, hogy kritizálja a kormányt. Mintha arra is lenne szabály, hogy egy városvezető nem bírálhatja a felsőbb hatalmakat!

Már csak Aleksandar Vučićnak, a haladók vezérének beintésére várnak, hogy az újabb polgármester-buktatási művelet megkezdődjön. Ivica Dačić kormányfő olyan látszatot igyekszik kelteni, mintha tőle is függne a dolog, de valójában alárendelt szerepe van. Neki csak az lesz a dolga, hogy utasítsa belgrádi kádereit, akik eddig a demokraták koalíciós partnerei voltak a városi tanácsban, hogy mostantól más nótát kell fújniuk. Fel kell sorakozniuk az új koalíció mellett, amelybe a nagyobb nyomaték kedvéért beveszik az ultranacionalista Vojislav Koštunica szerb demokratáit is.

Végre a DSS is újra élvezheti a hatalom édes ízét! Igaz, hogy a szkupstinában éppen a múlt héten lehazaárulózták a kormányt, azzal vádolva őket, hogy kiárúsítják Koszovót az albánoknak, Vučićnak pedig azt vágták fejéhez, hogy egykor Vojislav Šešelj elkötelezett híveként a Velika Srbija lapot szerkesztette, most pedig nyugodtan szerkeszthetné a Nagy Albánia c. lapot. Ám ha a bűvös hatalom a tét, akkor még a hazaárulástól is hajlandók eltekinteni.

Miért izgat minket Dragan Đilas szinte már elintézettnek tekinthető leváltása? Hiszen korántsem az a karizmatikus politikus, akiért bárki is hadba indulna (nacionalista gyanús kijelentéseiről nem beszélve), pártjáról, a DS-ről pedig már azt sem tudni, hogy léteznek-e még egyáltalán. Annyira magukkal vannak elfoglalva, és annyira nem gyakorolják az ellenzék kormánybíráló szerepét, hogy szinte nem is hallani róluk. Ám Belgrád meghódolása a volt radikálisok fékevesztett hatalomvágya előtt azért aggasztó, mert előrevetít egy újabb veszélyt: a vajdasági kormány elleni hasonló manővert. Igor Mirovic, a haladók vajdasági vezetője – aki a kormányátalakítás során a regionális fejlesztési tárca vezetőjévé avanzsált – a hétvégén ismételten figyelmeztette a demokratákat: szerinte az lenne a normális és civilizált viselkedés, ha beleegyeznének az előrehozott választásokba, ahelyett, hogy gyáván „behúzódnak csigaházukba”.

Merthogy Mirovićék szerint a vajdasági kormány is elvesztette a választók bizalmát, bár a kormányt alkotó pártok (a demokraták mellett a VMSZ és a ligások) tavaly még nagy többséggel megnyerték a választásokat. A haladók azonban olyan kivételes képességű politikusok, hogy belelátnak a vajdaságiak lelkébe, és így tudják, hogy a tömegek már csak bennük bíznak.

Nem lehet elvitatni a fekete-vörös koalíció bátor lépéseit, amit a koszovói probléma megoldása és az uniós felzárkózás érdekében tettek, kétségkívül többet értek el, mint elődjeik. Boris Tadić volt elnök például, a nacionalistáktól tartva, nem merte megtenni azt, hogy tárgyalóasztalhoz ül Hashim Thaci koszovói miniszterelnökkel, és hogy uniós közvetítéssel eljusson a brüsszeli megállapodásig. Ha megteszi, másnap talán fel is akasztják az első villanypóznára, amint azt egy politikai elemző írta. A történelem iróniája, hogy azoknak a pártoknak kellett hatalomra kerülniük, amelyek a legfelelősebbek a háborúért és a koszovói rémtettekért, hogy az európai értékek védelmezőinek adva ki magukat, megtegyék a szükséges lépéseket.

A Vučić-Dačić kettős „bátorságáról” Brüsszelben is elismerően szólnak, ami érthető is, hiszen Belgrád végre elmozdult a holtpontról, a koszovói realitások tagadásától, s ez megkönnyíti Szerbia felzárkóztatását. Ám az, hogy a belpolitikai csatákban milyen módszereket alkalmaznak, a külföldet nem nagyon izgatja. Hadd füstölögjenek emiatt azok, akik élvezni kénytelenek e balkáni fondorlatokat.

J. Garai Béla