Lezajlott a nagy csinnadratta kísérte politikai megmérettetés, az eredményeket tudjuk: a március 16-ai rendkívüli választásokon a Szerb Haladó Párt elsöprő győzelmet aratott lelkes hívei jóvoltából. A pártszékházban – amint a tévében is láthattuk - durrogott a pezsgő, folyt a slyivovica, a diadalittas pártkádereknek a gucsai rezesbanda fújta a talpalávalót. Újvidéken a haladó városvezetés tűzijátékkal ünnepelte a „történelmi” győzelmet, az elragadtatott nagyközönség legnagyobb örömére.

Nem hiszem, hogy közösségünk tagjai viszont rettenetesen örülnének a fejleményeknek, tekintettel a formáció múltjára, a vezetőivel való keserves múltbeli tapasztalatainkra és karrieristákból verbuválódott kádereikre. Vagy legalábbis vegyes érzelmekkel fogadják a történteket. Ám el kell fogadnunk, hogy pillanatnyilag ők élvezik a többségi nemzet bizalmát. Legfeljebb Hofi Géza keserű humorú mondatát idézhetjük vigasztalásul, hogy kormányok jönnek, kormányok mennek, csak mi maradunk.

Akkora többséget szerzett a SNS, hogy bármit megtehet: alkotmányt módosíthat, belevághat a reformokba, saját embereit ültetheti az összes fontos posztokra, átalakíthatja az országot ízlésének megfelelően. Pedig a demokráciának kétségkívül nem tesz jót, ha az ellenzék ekkora vereséget szenved, mint ahogyan most történt, és a kormányzópárt egyeduralomra tehet szert. A magyar forgatókönyv jött be Szerbiában is, mondják egyes belgrádi elemzők a Fidesz kétharmadára és az ottani gyakorlatra célozva. Bízzunk benne, hogy legalább az EU elleni hangolásban nem követik példájukat, és nem hirdetnek szabadságharcot a leendő nyugati szövetségesek ellen.

Ellenkezőleg, Aleksandar Vučić, akit ezzel a választással a nemzet új idoljává avattak, már első nyilatkozatában megfogadta, hogy az uniós felzárkózás felgyorsításán és a Koszovóra vonatkozó brüsszeli megállapodás végrehajtásán fog fáradozni. Remélhetőleg ki is tart emellett, és nem kerül a pártalapító Tomislav Nikolić befolyása alá, aki köztudottan a keleti despota Vlagyimir Putyinért rajong és szívesebben barátkozna az orosz testvérekkel.

Az is elhangzott, hogy az abszolút többség ellenére is együttműködést kínálnak az ellenzéknek, és készek elfogadni javaslataikat. Korábban Vučić azt mondta, hogy széles koalíciót tervez, de akkor még nem tudhatta, hogy milyen arányú lesz a győzelmük. A koalíciós ajánlatok mögött azonban nyilvánvalóan nem annyira az ellenzék iránti jóindulat és megbecsülés húzódik meg, mint az a sajnálatos tény, hogy a SNS-nek egyszerűen nincsenek olyan képzett káderei, akikkel végre lehet hajtani a reformokat. A párt első sikerei után valósággal csődültek az emberek az ilyen-olyan pártokból az új formációba, zsíros állásokban reménykedve, nem is ok nélkül. Hogy híjával vannak a szakértőknek, azt csaknem kétéves kormányzásuk lesújtó eredményei is beszédesen bizonyítják.

Egyébként nehezen fogható fel, hogy a megdöbbentően magas munkanélküliség, a cégek és kisipari műhelyek százainak bezárása, a pártkáderek tömeges alkalmazása és az egyre elviselhetetlenebb megélhetési költségek ellenére a többség hitelt adott Aleksandar Vučić semmi konkrétummal alá nem támasztott ígéreteinek, hogy meghozza a jólétet az országnak. Elhitték neki, hogy javulni fog az életszínvonal, hogy az újdonsult arab barátok jóvoltából ömleni fog ide a külföldi tőke. De hangsúlyozni kell: neki hittek, és nem a pártkádereinek: a mindenbe belekontárkodó Zorana Mihajlovićnak, az Égei tengeri csatornáról ábrándozó Milan Bačevićnak és társaiknak. Az újabb mandátummal azonban óriási a kockázat is: ha elmaradnak az eredmények, belátható időn belül nem javul a helyzet, Vučić sem kerülheti el elődjei sorsát.

Sok igazság van abban a napokban többször elhangzott megállapításban, hogy a vasárnapi megmérettetés végleg szétzúzta az egykori rendszerváltó DOS pártjait. A kettészakadt demokraták együttesen is kevesebb szavazatot kaptak, mint az általuk megbuktatott és kimúlni hitt SPS. A Dragan Đilas vezette DS-nek az adta meg a kegyelemdöfést, hogy Boris Tadić, aki képtelen beletörődni mellőzöttségbe, új pártot alakított Új Demokrata Párt néven. De nem kerültek be a parlamentbe az egykori rendszerváltók: a liberális Čedomir Jovanović, az egyre szélsőségesebb nacionalista álláspontra helyezkedő Vojislav Koštunica, a minden kormányt átvészelő Mlađan Dinkić, az Egyesült Régiók vezetője sem, aki pedig azon kevesek közé tartozott, akik konkrét tervekkel kampányoltak, és aki nyíltan szembeszállt a nadrágszíj meghúzó intézkedésekkel. A sors iróniája, hogy azok a pártok, illetve azoknak az utódai mértek rájuk vereséget, amelyek ellen a kilencvenes években küzdöttek: a szocialisták és a haladók. Csak most megfordult a sorrend, és a volt radikálisok kerekedtek felül a szocikkal szemben.

Egyet kell értenünk Pásztor Istvánnal, hogy a szerbiai politikai színtéren tektonikus változások mentek végbe, amelyek során a politikai élet eddig megkerülhetetlen szereplői tűntek le. A VMSZ-vezető egyébként okkal lehet büszke saját eredményeikre, hiszen senki sem merte hinni, hogy hat mandátumot sikerül szerezniük. A jelek szerint nem riasztotta el a választókat a pártelnöknek a kampány során elhangzott bejelentése, hogy jó eredmény esetén a hatalmi többség része, vagyis a haladók partnerei kívánnak lenni. Utoljára 22 évvel ezelőtt volt ilyen erős képviselete a vajdasági magyarságnak a belgrádi parlamentben, mutatott rá a pártvezető, megjegyezve, hogy „kemény munkával sikerült talpon maradniuk, miközben most térdre kényszerültek azok, akik a sírjukat ásták”, nyilvánvalóan a rivális magyar formációkra utalva. De Bojan Pajtić demokratái és Boris Tadić új demokratái is kaptak egy oldalvágást a VMSZ-vezetőtől: mint mondta, számára az a legfontosabb, hogy vajdasági szinten több szavazatot kaptak, mint a DS és az NDS.

Kíváncsian várjuk, hogy mindezek után miként alakulnak a koalíciós ügyek a tartományi parlamentben.

J. Garai Béla