A naiv és mit sem sejtő átlagpolgár el sem tudja képzelni, hogy milyen bonyolult dolog elkormányozni egy országot! Különösen egy ilyen vezető nyugat-balkáni államot, amilyenben nekünk is élni van szerencsénk. Megbirkózni a rengeteg problémával, ellenállni a számtalan kihívásnak, dönteni a történelmi dilemmákról. Minden részvétünk azé, aki ezt a súlyos szerepet vállalja.

Nem elég, hogy árvíz, meg csődbe ment gazdaság, meg nincstelenség, meg uniós elvárások, hamis diplomák meg minden, hanem még itt van az első világháború kitörésének közelgő évfordulója is. Ebben, mint a neve is mondja, a világ (csaknem) minden országa részt vett, de sehol sem kerekítenek akkora feneket a megemlékezésnek, mint Szerbiában. A kormányfő helyzetét az is nehezíti, hogy el kellett döntenie: elfogadja-e a meghívást a szarajevói megemlékezésre, ami száz év után a szimbolikus megbékélést jelentené az egykori ellenfelek között, vagy inkább a boszniai nemzettársak, Milorad Dodik és Emir-Nemanja Kusturica társaságában emlékezik az utóbbi által a Višegrad mellett épített „Andrićgradban”, ahol a Ferenc Ferdinánd trónörököst és várandós feleségét lepuffantó hős Gavrilo Principet fogják méltatni? Mint olvashattuk, a kormányfő hosszas tépelődés után az utóbbit választotta abból a hazafias meggondolásból, hogy nem akart egy olyan emléktábla mellett parádézni Szarajevóban, amelyen az áll, hogy „szerb fasiszta agresszorok...”.

Az igaz, hogy a városháza falán látható táblán nem szerepel a „fasiszta” jelző, hanem csak az, hogy ezt az épületet 1992. augusztus 25-én „szerb gonosztevők perzselték fel”, a várost ostromló háborús bűnös Radovan Karadžić és Ratko Mladić pribékjeire utalva, de hangzatosabb a fasisztázás, azt jobban megértik itthon azok, akik különben sincsenek oda a megbékélésért. És akik nemcsak Principet tartják hősnek, hanem Szarajevó ostromlóit is. Hasonló érveléssel hozakodott elő az államfő is, így aztán nem is meglepő, hogy Szerbiából senki sem vesz részt a szarajevói találkozón. Minek is mennének, ha ott nem hajlandók tapsolni Principnek.

A vezetőkre nehezedő tengernyi gondot az is tetézte a napokban, hogy egyes, a hatalmi párttal szemben nem túl barátságos bulvárlapok a kormányfő serdülő korú fiacskáját egy kocsmai verekedéssel kapcsolatban hozták hírbe. Szebb lett volna, ha mondjuk egy komolyzenei hangversennyel kapcsolatban emlegették volna, de hát ezek a mai fiatalok, sajnos, jobban szeretik Cecát, mint Beethovent. Hogy állítólag a srác megvert egy ismert sportembert egy belgrádi hajóétteremben, s erről még rendőrségi jelentés is készült. Ez annyira felháborította Aleksandar Vučićot, hogy az uniós csatlakozási tárgyalások ügyét félretéve, személyesen vizsgálta meg a biztonsági kamera felvételeit, és megbizonyosodott, hogy nem az ő fia pofozkodott. Gondolom, jól meg is mondta a véleményét az eljáró rendőrnek, mert utána kijelentette: mostantól nincs bizalma a rendőrségben. Nem szeretnék a belügyminiszter bőrében lenni!

Apropó Nebojša Stefanović: újabb fordulat következett be vitás doktori címe ügyében: mentora, a Megatrend magánegyetem tulajdonos Mića Jovanović egy tévéadásban azzal rukkolt ki, hogy az ő és Stefanović doktori értekezésének megkérdőjelezése mögött tulajdonképpen politikai összeesküvés húzódik meg, valakik így akarják lejáratni az állami csúcsvezetést! Merthogy köztudott, hogy a haladó és a szocialista káderek jó része éppen ezen a magánegyetemen szerezte meg az előléptetéshez szükséges egyetemi oklevelet, rekordidő alatt. Azt állította, hogy egy tévéház és két napilap tulajdonosainak nehéz tízezreket fizetett euróban, hogy szüntessék meg a Megatrend elleni rágalomhadjáratot. Amiből az ember azt a következtetést vonhatja le, hogy egy affért ha nálunk megkaparsz, akkor legalább három újabb affér kerül felszínre.

Sokkal kisebb visszhangja volt viszont annak a vitának, amely a Danas hasábjain bontakozott ki a VMSZ kormányzati szerepvállalásáról. Ha már a mi sajtónk nem foglalkozik, sőt tabu témaként kezeli a kérdést. Két ismert újvidéki publicista, politikai elemző: Mihal Ramač és Jan Briza ütköztette véleményét. Főleg azért érdemes rájuk figyelni, mert kisebbségi aspektusból szemlélik a kérdést, lévén maguk is kisebbségiek és tősgyökeres vajdaságiak – ám attól tartok, hogy gondolataik a mi olvasóinkhoz így se jutnak el.

A vitát Jan Brizának a következő provokatív címmel megjelent írása robbantotta ki: „Savez Vučićevih Mađara” (Vučić Magyarjainak Szövetsége). A szerző azt állítja, hogy a VMSZ belépése annak az embernek a kormányába, akinek szellemi atyja Vojislav Šešelj volt, sok vajdasági magyart elkeserít, lévén Šešelj annak az etnikai tisztogatásnak a fő ideológusa és végrehajtója, amelyet maguk is megszenvedtek. Briza ebből azt a következtetést vonja le, hogy a párt nagy árat fizethet a döntésért a legközelebbi választásokon.

Ramač viszont „Üsdd a magyarokat, a mieink!” cím alatt megjelent válaszában arra a véleményre helyezkedik, hogy egy kisebbségi párt számára politikailag egyenesen hasznos a hatalmi pártokkal való együttműködés. Az írásból az cseng ki, hogy a kisebbségieknek nem ajánlatos elkötelezni magukat a többségi ellenzék mellett, mert az különben is tehetetlen, és csak ráfizetnének miattuk. Jan Briza viszontválaszában szemére veti kollegájának, hogy szerinte a kisebbségieknek meg kell hunyászkodniuk a náluknál erősebbek előtt, és megvárniuk, hogy mások kaparják ki a tűzből a gesztenyét...

Mennyivel izgalmasabb lett volna, ha erről a mi médiáink hasábjain vitatkoztunk volna!

J. Garai Béla