Az ember sosem tudhatja ebben az országban, hogy holnap mire ébred. Előző este még gyanútlanul élvezhettük a brazíliai foci vb eseményeit, nem sejtve, hogy eközben itthon milyen vészhelyzet állt elő. Még ezer szerencse, hogy a rátermett vezetők azonnal intézkedtek, és elhárították a veszélyt: megakadályozták, hogy az alvilág átvegye a hatalmat.

„Nem fogjuk megengedni, hogy Darko Šarić vagy Ljubiša Buha Ćume irányítsa az országot”, jelentette be a kormányfő olyan drámaisággal, hogy menten megfagyott a vér az ereinkben. Mintha legalább is egy komoly fegyveres összeesküvést lepleztek volna le. Ugyanakkor arról is tájékoztatta a megszeppent közvéleményt, hogy leváltották mind az öt rendőrségi igazgatóság főnökét, mert – mint indokolta - a rendőrség nem a bűnözés elleni küzdelemmel foglalkozott, hanem saját magával - ráadásul politizált!

Hogy nem babra megy a játék, arra az államelnök szavaiból is következtethettünk, aki rendkívüli sajtóértekezletén ugyancsak a rendőrségen belüli tisztogatásra szólított fel, elégedetlenségének adva hangot amiatt, hogy a szervezett bűnözés elleni küzdelem nem hozta meg a kívánt eredményt, és mert a rendőrség, úgymond, médiamanipulációt folytat.

Csak a gyengébbek kedvéért: a fentebb említett Šarić az a minden hájjal megkent montenegrói születésű drogbáró, aki felett jelenleg Belgrádban ítélkeznek öt és fél tonna kokain Európába csempészéséért, és aki nemcsak hogy nem tört meg a vád súlya alatt, hanem még jól be is mártotta az elfogásával megbízott rendőrfőnököt, mondván, milliós összeget próbált tőle kicsikarni. Ljubiša Buha pedig egy ügyes vállalkozónak álcázott veszélyes bandavezér, aki szintén a kábítószerpiacon szerezte meg a kalácsra valót hol a zimonyi klán cinkosaként, hol meg az ügyészség védett tanújaként. Szóval, ez a két gyanús fickó veszélyeztette az ország biztonságát, ezért kellett nagy sietve félreállítani mind az öt rendőr-igazgatósági főmuftit.

Aleksandar Vučić főleg azt vetette a belügyi vezetők szemére, hogy miközben a kábítószer kereskedelem felszámolására indított akciók során csak jelentéktelen mennyiségű drogot foglaltak le, a legnagyobb drogbárók háborítatlanul folytathatták tevékenységüket, közülük is a legkörmönfontabb nevét pedig ki se ejtették a szájukon, annyira félnek tőle. „Milyen állam az olyan, amelyben senki se meri megnevezni a legnagyobb kábítószer-kereskedőt, hanem nekem kell ezt is kimondani?”, tette fel a szónoki kérdést a tőle megszokott patetikával, hogy rögtön meg is válaszolja: Dragoslav Kosmajacról van szó. Aki amúgy külsőre buzgó adófizető polgár, belgrádi építkezési vállalkozó, de valójában az ország legbefolyásosabb drogdílere.

Megvan tehát a harmadik bandavezér is, pillanatnyilag ő az első számú államellenség. Ám nem lesz könnyű nyakon csípni, mert a kormányfő szerint nagyon intelligens (nem tudom, szerzett-e ő is doktorátust a Megtrend magánegyetemen), és a hétvégén különben is kereket oldott, mint arról a bulvárlapok beszámoltak. Ennek kapcsán nem véletlenül emlegeti az ellenzék a kormányelnök felelősségét, hiszen ha le akarják tartóztatni, akkor merő oktondiság ezt nyilvánosan kikürtölni. Ez már egy nem túl intelligens bűnöző számára is kellő figyelmeztetés lehet.

Ha a reformok tekintetében nem is, a leleplezett afférok száma tekintetében Szerbia mindenképpen az európai élvonalba tartozik. Nem tudom, hogy a jelenlegi vezető politikusok jelleméből, vagy a rezsim természetéből fakad, de egyszerűen nem tudnak meglenni politikai botrányok, hisztériakeltés és ügyeletes államellenség nélkül. Egyszer a leggazdagabb szerbiai tájkun, Miroslav Mišković az, aki aláássa az államhatalmat, máskor valamelyik drogkereskedő. Egyszer Tomislav Nikolić életét veszélyeztetik azzal, hogy nem cserélik le szolgálati gépkocsijának gumiabroncsát, máskor Aleksandar Vučić serdülő fiacskáját próbálják megrágalmazni, hogy verekedésbe keveredett. Ismét máskor az ugyancsak a SNS vezérkarához tartozó Nebojsa Stefanović belügyminiszter doktori dolgozatát kérdőjelezik meg, „állítólagos” plágium gyanúját hozva fel ellene. Hogy aztán idővel a felejtés homályába vesszen ez az ügy is, helyt adva az újabb afférnak.

Szinte már sorsüldözötteknek tekinthetjük őket, annyi veszélynek vannak kitéve. Csoda, ha ilyen körülmények között elmaradnak a beígért eredmények, és nem hogy csökkenne a munkanélküliség, hanem éppenséggel növekszik, hogy se híre, se hamva a nagy csinnadrattával beharangozott reformoknak, hogy elmaradnak a mesés összegű külföldi beruházások? Viszont az újabbnál újabb afférokkal sikeresen elterelik a figyelmet mindezekről a kudarcokról.

A belügyi igazgatók menesztését sem Šarić drogbáró célozgatása indokolja, hogy csúszópénzt fogadtak el tőle, mint inkább az, hogy nem tudták sikerre vinni a szervezett bűnözés elleni kampányt, ami pedig Vučić vesszőparipája volt, s aminek jórészt választási győzelmét is köszönheti. A szerb Elliot Ness, ahogyan a választási kampány idején becézte a haladókhoz közel álló média, csúnyán felsült vállalkozásával. És ha csak két évi kormányzása után derülnek ki a rendőrségi akciók hiányosságai, akkor talán mégsem csak a rendőrfőnökök a felelősek az eredménytelenségért, hanem maga a belügyminiszter is, a korábbi és a mostani is. Ha plagizálta a doktori dolgozatát, ha nem. Vagy akár maga a kormányfő is.

Mindegy, e mondvacsinált cselszövéseket úgy is csak kívülállókként, keserű mosollyal „élvezhetjük”, viszont a tévé-előfizetés mindannyiunkat közvetlenül is érint. A napokban ismét felkavarta a kedélyeket az a médiaértesülés, hogy újra törvényileg írnák elő a havi 500 dináros előfizetést az RTS számára, vagyonfoglalással szankcionálva annak elmulasztását. A legtöbben azért háborognak, mert egyáltalán nem nézik az állami közszolgálati tévét (gondolom, a magyar nézők zöme is közéjük tartozik), mégis kötelezik őket a nem is csekély díj fizetésére. A sajtó hasábjain kibontakozó vitában Zoran Babić SNS-frakcióvezető azzal próbált védekezni, hogy a megalázónak és elfogadhatatlannak minősített vagyonelkobzás, mint büntető intézkedés egyelőre csak a törvénytervezetben szerepel, a kormány még nem döntött róla. Arra azonban már nem tudott választ adni, hogy miként lehetséges az, hogy mégiscsak a kötelező tévé-előfizetés mellett döntöttek, amikor Aleksandar Vučić a választási hadjárat idején ennek az ellenkezőjét ígérte. Szó szerint ezt mondta:

„A tévé-előfizetést meg fogjuk szüntetni, amint azt megígértem Szerbia polgárainak, mert én nem tartozom azok közé, akik 12 éve félrevezetik az embereket...Ez a mi kötelességünk, és nem fogunk elállni tőle”.

De lehet, hogy ezért is Šarić, Buha és a tehetségtelen rendőrfőnökök okolhatók. Ravasz fondorlataikkal olyan helyzetet teremtettek, hogy a kormányfő kénytelen megszegni adott szavát.

J. Garai Béla