Hiába háborog a szakszervezet, hiába ver sátrakat a szkupstina előtt, semmit sem tud elérni: a kormány pénteken simán véghezvitte tervét és elfogadtatta a képviselőkkel a módosított munkaügyi törvényt, ha tetszik ez a leginkább érintett dolgozóknak, ha nem. Nem volt átütő ereje a szakszervezeti akciónak, túl kevesen mentek el tiltakozni, hogy a kormánypárt számba vegye őket, így egyszerűen lesöpörték követeléseiket az asztalról. Hogy miért van ez így? Nincs hitelük a szakszerzeti vezetőknek a melósok körében, vagy azok túlságosan féltik a munkahelyüket, és nem merik exponálni magukat az effajta felvonulásokon, esetleg csak apátiáról van szó - ez most már szinte mindegy. Úgy látszik, bele kell törődniük Kori Udovički kormányalelnök sajátos magyarázatába, aki azokra a kifogásokra, hogy miért nem veszik figyelembe a szakszervezet követeléseit és miért nem volt nyilvános vita erről a döntő fontosságú törvényről, csak annyit mondott: a polgárok már a választásokon a reformra voksoltak, most itt van nekik a reformtörvény.

Ami persze közönséges átverés, és visszaélés a kétharmados többséggel, de a lényeg tényleg az: ha így voksoltatok, akkor viseljétek a következményeket, és ne zúgolódjatok. Aleksandar Vulin munkaügyi miniszter pedig még tovább ment, és álságosan arról próbálta meggyőzni a melósokat sajtóértekezletén, hogy a törvény egyenesen az ő érdekeiket védelmezi! Noha a szakszervezet és az ellenzék tételesen felsorolt legalább tíz mozzanatot, ami hátrányos a dolgozók számára, a miniszter szemrebbenés nélkül azt hangoztatta, hogy a jogszabály igenis az ő javukat fogja szolgálni. Hogyan? Hát úgy, hogy több lesz a beruházás, nő a foglalkoztatottság és csökken a szürkegazdaság. Természetesen azáltal, hogy szűkítik a foglalkoztatottak jogait, jó néhány alapon lefaragják a bérüket (mint a szakemberek kiszámították: dolgozónként tíz-húsz százalékkal), megkönnyítik az elbocsátást. Szóval a kormány a dolgozókat védi, csak ők, szegények, ezt nem képesek felfogni. Olyan ez az indoklás, mintha a halálraítéltet azzal vigasztalnák, hogy ezzel neki is jót tesznek, mert eggyel kevesebb lesz a gonosztevő a társadalomban...

Most egyedül az a kérdés, hogy tényleg elözönlik Szerbiát a külföldi befektetők és valóban fellendül a gazdaság az új törvénynek hála, ahogyan a kormány állítja, ha már ennyire megkurtították a melósok jogait és ennyire látványosan kedvében jártak a munkáltatóknak. Ha nem, hát akkor pechünk volt.

Ha nem lenne, ki kellene találni, mármint Milorad Dodikot, a boszniai Szerb Köztársaság elnökét. A banjalukai despota folyamatosan gondoskodik róla, hogy legyen őt miért emlegetni. Két hete még azon állítása miatt került a lapok címoldalára, hogy súlyos veszély fenyegeti a boszniai szerbeket – Törökország részéről. Akkora lármát csapott, hogy aki nem mélyedt el a tudósításokban, azt hihette, hogy a török hadak már Bosznia határán állnak, és órák kérdése, hogy a kegyetlen muszlim janicsárok mikor indítanak rohamot az ortodox egyház hűséges hívei, a szerbség nyugati bástyája, Banjaluka ellen. Hogy kardélre hányják a gyaúrokat... Dodik menten drámai hangú üzenetet küldött a belgrádi hatalom képviselőihez, sürgős találkozót kérve, hogy haladéktalanul megvitathassák az előállt helyzetet, és közösen megtegyék a szükséges intézkedéseket. Másnap tényleg fogadta őt Aleksandar Vučić kormányfő, de ezzel le is eresztett a kitalált oszmán invázió lufija...

Kiderült ugyanis, hogy politikusunk ezúttal is rémeket látott: Ankarában megcáfolták, hogy Recep Erdoğan török miniszterelnök kortesbeszédében olyasmit mondott volna, hogy „aki hozzányúl a bosnyákokhoz, százmillió törökkel találja magát szemben”. És amire oly hevesen reagált a banjalukai kiskirály, összekötve az állítólagos kijelentést a török haditengerészet két naszádjának tervezett neumi látogatásával. Úgy állítva ezt be, mint a szerbeknek címzett nyílt fenyegetést. Állítása szerint ugyanis Erdoğan az oszmán birodalom felújításáról álmodozik, ezért vannak ők útjában. Vučić azonban nem ült fel neki: azzal hárította el a közös fellépés szükségességét, hogy szeretné hinni, hogy Erdoğan nem mondott ilyeneket.

Ám nehezen hihető, hogy maga Dodik is komolyan vette volna a török invázió veszélyét, inkább egy újabb próbálkozásáról van szó, hogy magához láncolja a belgrádi vezetőket, belerángassa őket egy esetleges közös akcióba, vagy legalább egy közös külpolitikai állásfoglalásba. Hogy azt a látszatot keltse, hogy Belgrád és Banjaluka egy húron pendül, Szerbia és a Republika Srpska egy test és egy lélek..., már most is, még mielőtt formálisan is valóra válna Dodik leghőbb álma: az egyesülés. Vučić azonban kemény dió számára, szemben Tomislav Nikolić elnökkel. Legutóbbi találkozásuk során Nikolić annyira Dodik hatása alá került, hogy ő is Bosznia-Hercegovina szükségszerű széthullását emlegette, mondván, még nem találták meg a ragasztót, amivel össze lehetne ragasztani ezt a két entitásra osztott országot. Csak azt nem fűzte hozzá, hogy védencével együtt maga is jócskán hozzájárult a boszniai megosztottsághoz, például az ilyen kijelentésekkel. Hogy a múltbeli cselekedeteiket most ne hánytorgassuk fel.

Apropó megosztottság: ennek is nemzeti és felekezeti koordinátái vannak Boszniában. A legújabb példa, hogy míg Szarajevóban Izrael gázai offenzívája ellen tüntetnek, a Szerb Köztársaság feltétlen támogatásáról biztosította az izraeli kormányt, mélységesen elítélve a palesztin terroristák rakétatámadásait. Ám nehéz lenne feltételezni ekkora humanizmust Milorad Dodikról, aki közismerten tagadja a srebrenicai népirtást. Hogy most pont ő aggódik az izraeli civilekért, szívén viseli sorsukat. A srebrenicai civilekért viszont nem aggódott. Sajnos, inkább csak arról van szó, hogy vesszenek a palesztinok, mert azok is muszlimok, mint a bosnyákok...

A sokat emlegetett állatorvosi ló esete jut eszünkbe, amelyen az összes nyavalya kimutatható: hasonlóképpen Dodik is kiválóan példázhatná a szomszédaival összeférhetetlen nacionalistát.

J. Garai Béla