Minden igaz, amit a szakszervezeti vezetők elpanaszoltak május elseje kapcsán: az is, hogy a szerbiai dolgozók kisemmizettek és védtelenek az önkényeskedő munkaadókkal szemben, az is, hogy valósággal éhbérért kell dolgozniuk, és hogy legkisebb a fizetésük az összes utódállamokhoz képest. Csak egy dologra nem lehet panaszuk: arra, hogy nem hagyják őket ünnepelni.

Etekintetben igazán gáláns az állam a dolgozó nép iránt, túltesz még a legfejlettebb országokon is, vagy inkább csak azokon. Lám, a munka ünnepéről is négy napos kiadós ünnepléssel, egy mini vakációval emlékezhettünk meg, pedig igazából nem is fáradtunk ki olyan nagyon: éppen csak hogy belemelegtünk a melóba az ennél is kiadósabb húsvéti ünnepek után. Előtte megünnepeltük az újévet, azután a szerb karácsonyt, majd a szerb újévet, majd az Államiság napját... És még csak az év első négy hónapját hagytuk a hátunk mögött! Ha ünneplésről van szó, a svédek vagy a németek nyugodtan elbújhatnak mögöttünk. Kár, hogy május 9., a győzelem napja nem munkaszünet, mert akkor máris készülhetnénk az újabb több napos lazításra.

Mindez persze elsősorban a közválallatok dolgozóira vonatkozik, a magáncégek alkalmazottai, a földművesek és az iparosok már nem ilyen szerencsések. Legtöbbjük még a munka ünnepét is munkával ünnepelte. De ki tehet róla, a kormány biztosan nem, hogy nem volt szerencséjük bejutni valamilyen jó kis hivatalba? Vagy akárcsak a köztisztasági válallatba, kukaürítőnek, megfelelő párttagsági könyvecskével a zsebükben.

Azonban nem csak ezért volt sokkal kisebb a tömeg az újvidéki, a palicsi és a többi kirándulóhelyen, amint kihámozható az ünnepi beszámolókból, nemcsak ezért maradtak otthon az emberek, hanem egy egészen prózai ok miatt: mert üres zsebbel nehéz majálisozni. Lehet, de nem az igazi, nem olyan, mint amikor még futotta csevapcsicsára és malacsültre a munkásosztálynak és a vele szövetséges dolgozó parasztságnak, valamint a haladó értelmiségnek. Sőt, még külföldi bevásárló körútra is, a bécsi és a trieszti bolhapiac érintésével! Valahogy A. Vučić sem tudta igazán felvillanyozni és gondtalan ünneplésre serkenteni a tömegeket azzal a derűlátó beszédével, amit kormányzása első évfordulója alkalmából hallhattunk tőle.

Akinek még nem vált bevett szokásává, hogy rögtön más csatornára kapcsoljon a kormányfő obligát híradós megjelenésekor (idegei kímélése végett), az ebből a beszédből megtudhatta, hogy milyen szenzációs eredményeket értek el az egy év alatt! A legtömörebben: sikerre vitték a pénzügyi konszolidációt és drasztikusan csökkentették a költségvetési deficitet. Mindennek eredménye, hogy - mint büszkén hangoztatta - „Szerbia pénztárcája egészségesebb, mint egy éve”. Azaz a büdzsé megtelt, és akár már holnap felemelhetnék a megnyírbált fizetéseket és a nyugdíjakat, ha erre a Nemzetközi Valutaalap engedélyt adna. Így azonban meg kell várni a rábólintást, de ha megkapják az engedélyt, akkor már október elsejétől jöhet a jobb élet!

Vagyis csak még ezt a fél évet kell kinyögnünk valahogy... Addig is vígasztaljon bennünket a boldog tudat, hogy az ország bugyelárisa egészséges, vagyis több pénz van benne, és most már csak azt kellene valahogy elintézni, hogy a polgárok pénztárcája is legalább egy csöppnyit teltebb legyen. Hogy az én helyzetem is némileg konszolidálódjon és csökkenjen a deficitem a közműdíjak tekintetében, ami már legalább annyira aggasztó, mint az országé volt Vučićék kormányzása előtt.

Ám hiszem, hogy mindez már gyerekjáték lesz egy ilyen rátermett csapat számára, mint a jelenlegi kormány.

Csak az az örökké akadékoskodó Fiskális Tanács ne lenne! Szakértői egyáltalán nem osztják a kormányfő lelkes optimizmusát. Nyomban eloszlatták azt az általa keltett illúziót, hogy idén növekedésnek indul a szerb gazdaság, és kegyetlen realizmussal közölték az országgal, hogy az emlegetett fizetés-, és nyugdíjemelésre legalább két évig semmi kilátás.

Mellesleg az évforduló alkalmából tartott kabinetülés is annak az illúziónak a jegyében zajlott - két nappal május elseje előtt -, hogy mennyire szívükön viselik a sorsunkat! Az kellett, hogy meggyőzzön bennünket erről, hogy a jubileumi ülést a kolubarai külszíni szénfejtőben tartották, a szabad ég alatt. Először azt hittem, hogy valamilyen baleset történt, leégett a belgrádi kormánypalota, vagy elégedetlen pedagógusok elbarikádozták a bejáratot, esetleg meszelnek a minisztériumokban, azért kellett kijönniük a mezőre..., de nem. Ez is miattunk, vagyis a dolgozó nép miatt történt. Közel akartak lenni hozzánk és a problémáinkhoz. És nem voltak restek erre az egy alkalomra kiköltöztetni az egész kabinetet íróasztalostul, bársonyszékestül, titkárnőstül! Kerül ez nekünk, amibe kerül.

Ilyen szívet-lelket melengető szocrealista képsorokat nem láthattunk legalább ötven éve, az épülő, szépülő szocialista idők óta: előtérben az optimista miniszterelnök és komoly, nyakkendős munkatársai, háttérben a hatalmas baggerek... Csak attól rettegtem, nehogy rázendítsen az eső, és bőrig ázzanak a szegény miniszterek. Miközben sorsunkról gondoskodnak. A drága íróasztalon pedig felpattogzik a politúr.

Az is a májusi illúziók közé tartozott, hogy Vit Jedlička „elnök” néhány hívével megkísérelte birtokba venni országát, és kiosztani az első állampolgársági papírokat. Csakhogy a kegyetlen horvát rendőrség, meglehetősen udvariatlanul – már amilyen udvariatlanok szoktak lenni eme szomszéd náció képviselői -, megakadályozta őket ebben.

Igen, arról a Jedlička úrról van szó, aki felfedezett egy hét négyzetkilométernyi dunai senki földje szigetet Szerbia és Horvátország határán, és minthogy erre a területre egyik ország sem tart igényt (vagy elfelejtették berajzolni térképeikbe), virtuálisan megalapította Szabad Liberland Köztársaságát. Miután a világhálón közzétette az államalapítás tényét és a legfontosabb alkotmányos elveket – az első bekezdés így szól: „élj és hagyj élni másokat is” -, befutottak az első állampolgársági kérelmek, s mára már több, mint háromszázezer jelentkező van! Az önjelölt elnöknek az volt a szándéka, hogy a honfoglalás után a helyszínen osztja ki az első néhány állampolgársági papírt, de mivel a horvát hatóságok ezt meghiúsították, az aspiránsok a szerb oldalon, egy monostorszegi vendéglőben tették le az esküt, feltehetően egy kiadós bácskai vegyes halaszlé elfogyasztása után.

A vicces kedvű prágai nyilván maga sem gondolja túl komolyan ezt az egész honfoglalási históriát, így azt sem, hogy annak a háromszázezer embernek, aki már jelezte igényét a liberlandi állampolgárságra, ebből bármi haszna is lehet. Mellesleg, ennyi ember még állva sem férne el ezen a szúnyoglakta szigetecskén még a legnagyobb aszály idején sem, az árvízekről nem beszélve. Mert ha komolyan gondolná, nem bocsátkozott volna ilyen kalandba pont a Balkánon, ahol az önérzetes nemzeti vezérek a közelmúltban már négyzetcentiméterekért is készek voltak harcba küldeni követőiket, nem egy egész szigetért! És ahol ma is vannak, akik arról álmodoznak, hogy miként lehetne odébb tolni a határokat.

Kár, hogy Jedlička úr nem valahol Svédország és Norvégia között talált egy lakatlan szigetet... Akkor talán jómagam is megpályáznám a liberlandi állampolgárságot. Ott biztosan nincs annyi vérszívó szúnyog.

J. Garai Béla