Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még szolidáris érzelmek ébrednek bennem bulvártémákkal foglalkozó belgrádi tabloidok iránt, pontosabban egyes munkatársaik iránt, akik a napokban az elnöki hivatal támadásának célkeresztjébe kerültek. Méghozzá azzal a rendkívül súlyos váddal, hogy veszélyeztették az elnök családtagjainak biztonságát ezekben a nehéz és kritikus időkben, amikor nem messze tőlünk, a szomszédos Macedóniában terrortámadások zajlanak - amint az elnöki sajtóhivatal dörgedelmes közleményében olvasható.

Először azt hittem, hogy eme felelőtlen firkászok netán fegyvert rejtegettek a jegyzetfüzetükben, és úgy próbálták orvul megközelíteni az elnök hozzátartozóit, esetleg kiszuperált, húszéves verdájukkal útját állták Nikolićék páncélozott Audijának egy fővárosi útkereszteződésben, és így sodorták őket életveszélybe. Ha már ilyen keményen kipellengérezték őket. De tévedtem. Nem erről van szó: a két újságíró és fotós kollegáik azzal idéztek elő kockázatos helyzetet, hogy a belgrádi felső tízezer luxusnegyedében, az előkelő Dedinjén becsöngettek egy pazar villába és tulajdonosa felől érdeklődtek. Történetesen éppen abba, amelyben az elnök kisebbik fia, Branislav lakik. Merthogy – micsoda elvetemült szándék! - leleplező riportot akartak készíteni a Nikolić-család mértéktelen gazdagodásáról.

Az ilyen kemény elmarasztalás az államfő kabinetje részéről kétségtelenül bárkit lesújtana közülünk, meggondolatlan zsurnaliszták közül, akik olykor magunk is elkövetjük azt a könnyelműséget, hogy tollhegyre tűzünk bizonyos vezetőkhöz köthető visszásságot. Így nem is csodálom, hogy az érintettek egyike – egy ifjú kolleganő – a közleményről értesülve rosszul lett, és mentőt kellett hívni hozzá. Azon se lepődnék meg, ha ezek után akár le is tenné a pennát, és békésebb mesterséget választana magának, annál is inkább, mert – mint a közleményből kiderült – származása és vezetékneve eleve gyanút kelt vezetői körökben. És legközelebb messze elkerülne minden olyan céget, amelynek nyugati részvényesei vannak, mint mostani szerkesztőségének, ami szintén gyanús körülménynek számít.

Legalább is az elnök embereinek szemében. Hadd idézzük őket:

„A köztársasági elnök kabinetjében gyanút keltettek a szóban forgó, német-svájci tulajdonban levő két napilap és újságírói, X.Y. és Y.Z. (az eredetiben teljes névvel szerepelnek) szándékai, akik közül utóbbi prizreni születésű”, áll a múlt hét derekán kiadott és jó kis vihart kavart közleményben. A továbbiakban arról értesülhetünk, hogy miközben az elnök „azért küzd, hogy az országot megvédje az albán terroristáktól, a német-svájci tulajdonban levő két tabloid riportereket küld kisebbik fia házához azzal a szándékkal, hogy veszélybe sodorja biztonságát”. Ezzel ugyanis, magyarázatuk szerint, nyilvánossá akarták tenni az elnök hozzátartozójának címét, amivel terrortámadás veszélyének tették volna ki.

Ezen még el is gondolkodna az ember, ha nem szúrna szemet, hogy a közlemény szerzői külön kiemelték a prizreni (koszovói) születésű riporternőt. Nem kell túl nagy tudomány a megfejtéshez: nyilván azért, mert a nem ics-vics-re végződő vezetéknevéből kiderül, hogy nem a többségi nemzethez tartozik. Vagyis a kutakodó újságíró albán, esetleg goranac. Ez a körülmény pedig elegendő ok arra, hogy aggodalmat keltsen az elnökben és munkatársaiban.

A származás szerinti effajta megkülönböztetés heves reagálást váltott ki mindkét szerbiai újságírószövetségből, az érintett lapok pedig, a rájuk egyáltalán nem jellemző módon váratlanul felcsaptak a nemzeti egyenrangúság harcos védelmezőivé.

„Hová jutottunk?! Azt jelenti ez, hogy Szerbiában valaki azért gyanús, mert például albán?”, tette fel a kérdést kommentárjában a Blic, majd így folytatta: „Vagy azért gyanús, mert külföldi tulajdonban levő cégnél dolgozik?”. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy „az elnököt soviniszta érzelmek fűtik, megnyilvánulása kimeríti a gyűlöletbeszéd fogalmát, és ezzel szégyent hoz az általa betöltött tisztségre”.

A lapban megszólaltatott emberi jogi szakértők is ezen a véleményen vannak, szerintük az elnöki hivatal azzal, hogy utalt a szóban forgó, „nem tipikusan szerb nevet viselő” újságírónő származására és összefüggésbe hozta a terrorizmussal, veszélybe sodorta biztonságát. A szakértők egyike, Dragan Popović úgy látja, hogy a kilencvenes évekbeli Tomislav Nikolićtól az ilyesmi elvárható lenne, ám ma azt várnák tőle, hogy megváltoztatta véleményét. „Nikolić mintha saját múltjával kokettálna”, vélekedik Popović.

Ám nem nehéz felfedezni, hogy az elnök családja miatti intézményes aggodalom nem annyira a terrorveszélyből fakad, mint abból a haragból és bosszúvágyból, amiért az említett tabloidok állhatatosan szóvá teszik Nikolicék tollasodását és nagy élvezettel pellengérezik ki az elnök hetente előforduló, finoman szólva, elszólásait. Az albán terrorveszély emlegetése csak ürügy, amit megértően fogadnak az elnök patrióta hívei. Erre spekulálva Nikolić megpróbálta elterelni a figyelmet fia luxuslakásáról és egész családja gazdagodásáról, egyszersmind elhallgattatni a kritizáló újságírókat.

Ők pedig a konkrét esetben arra akartak rávilágítani, hogy a magát előszeretettel szerény munkásivadékként feltüntető elnök kisebbik fiának, a szerb főiskolás fociválogatott csapatkapitányának miként sikerült szert tennie erre a fürdőmedencés, mesés dedinjei villára, amikor fizetése „mindössze” ezer euró havonta. Korábban arról írtak, hogy a Nikolić család az elnöki mandátum három éve alatt milyen örvendetesen gyarapította vagyonát, tételesen felsorolva, hogy hány lakásuk, hány telkük, mekkora földterületeik vannak, és hogy a két fiúnak még arra is futotta, hogy tágas víkendházat építsen a Száva-parton, mellesleg engedély nélkül.

Ám mielőtt címünkre is érkezne egy ledorongoló sajtóközlemény, felhívnám az elnöki kabinet figyelmét, hogy mindezt én is csak a tabloidok megbízhatatlan és rosszindulatú beszámolóiból tudom... Nem túl jól hangzó nevem ellenére nekem is mindjárt gyanús volt, hogy egyikük koszovói születésű.

J. Garai Béla