ÉGI SEGÍTSÉG. Hiába fenyegetnek a meteorológusok újabb kiadós esőkkel, én már nem aggódom az árvízhelyzet miatt. Biztosra veszem, hogy napokon belül elvonulnak a sötét felhők, a kiáradt folyók pedig visszatérnek medrükbe. A politikusok is levethetik a gumicsizmát, nem kell minduntalan a tévékamerák kíséretében szemlét tartaniuk a gátakon. Megtörtént ugyanis az intervenció az özönvízszerű esőzés leállítására, mégpedig ott, ahol a legilletékesebbek lakoznak: maguknál az égieknél.

A SPC, a Szerb Pravoszláv Egyház, mint olvashattuk, pénteken „molebannal”, azaz könyörgéssel fordult a Mindenhatóhoz, hogy rekessze be az égi csatornákat, és oszlassa el a felhőket: „Urunk, ki a világi végekről a felhőkbe gyűjtöd a vizet, állítsd le az esőzést és változtasd derültté az eget. Ne hagyd, hogy elöntsön minket az ár, szánd meg sokat szenvedett népedet, óvd meg a bajoktól és az éhínségtől…”, áll az egyház internetes portálján.

Persze, akadtak most is tamáskodók, akik megmosolyogták a főpapok buzgalmát, az esőért könyörgő afrikai varázslókhoz hasonlították őket, és tiszteletlenül azt tanácsolták nekik, hogy fohászkodás helyett inkább ragadjanak lapátot és a nyúlgátépítésben segédkezzenek. És jobban nézzék meg, hogy mit mutat a naptár: azt, hogy már jó ideje beléptünk a 21. századba.

Én azonban mindennek ellenére bizakodom a SPC meteorológiai célzatú fohászának eredményességében.

Csak amiatt vannak bizonyos kételyeim, hogy ha már tényleg ennyire hatásos az egyházi vonalon történő közbenjárás, akkor miért ilyen késve üzentek a mennyeieknek, miért kellett megvárni, hogy a fél ország víz alá kerüljön? Nem lehetett volna már tíz nappal ezelőtt elküldeni ezt a könyörgést tartalmazó virtuális e-mailt az égi címzettnek? Vagy talán úgy gondolták, mint a rendkívüli állapotok minisztere, Velimir Ilić, hogy eshet az eső, úgyis kitartanak a milliós költséggel tavaly épített gátak? Ki tudja.

Hasonló ciklon ügyi könyörgésnek voltunk tanúi a 2014-ben történt áradás idején is, ezt állítólag teljes siker koronázta. Már másnap elállt az eső és kiderült az ég. A szinódus örömmel nyugtázta a hírt, annak jeleként, hogy lám, mégiscsak meghallgatják őket odafönt. Csak a rosszmájúak állították, hogy az időváltozás úgyis bekövetkezett volna, ha nem imádkoznak, mert a meteorológusok azt már korábban megjósolták. A főpapok úgyszólván biztosra mentek, ráadásul saját érdemüknek tulajdonították az esőfelhők elvonulását.

Mi is lenne ennek az országnak a népével, ha nem lenne ilyen intenzív kapcsolatunk a mennyeiekkel!

Ám nem csak a SPC ápolja ezt az ájtatos együttműködést, hanem az elnök is. Nemzetközi viszonylatban sem találunk még egy vezető államférfit, aki ekkora áhítattal gondoskodik országa és népe lelki boldogságáról, mint a szerb vezető. Nem véletlenül kapta meg a pravoszláv népek egységének megszilárdításáért járó díjat, amivel az orosz ortodox egyház feje, Kirill pátriárka tüntette ki múlt heti moszkvai látogatása során. Amikor is a következő magvas gondolatot hallhattuk a kitüntetettől: „Még jobban és még intenzívebben kell együttműködnünk (mármint a pravoszláv népeknek), hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, hogy ismét a katakombákban kelljen hirdetnünk a kereszténységet”.

Miután pedig arról értesült, hogy az orosz egyház hárommillió euróval támogatja a belgrádi ortodox katedrális (tudjuk: ez lesz a legnagyobb az egész Balkánon!) freskóinak elkészítését, ezekkel a szavakkal mondott köszönetet: „Tudom, hogy Oroszország is mekkora válsággal küszködik, ám ha megállapodásunk van a Mindenhatóval, akkor nem sokat törődünk a válsággal”.

Amiből egyenesen következik, hogy Tomislav Nikolićnak is sikerült ilyen megállapodásra jutnia, mert – válság ide, válság oda – ő se törődik túlságosan az ország helyzetével, és sokkal fontosabb számára a bazilika kifestése, mint mondjuk a mizerábilis keresetű hívők sorsa, vagy az, hogy hol találnak menedéket az árvízkárosultak.

Reméljük, nem kell katakombákban meghúzniuk magukat. Ahol majd Nikolić hirdeti nekik a kereszténységet.

PRAGMATIKA. Nagyítóval is nehéz találni olyan választót, aki eszmei alapon dönti el, hogy melyik pártra adja voksát. Ha lenne is ilyen igénye, akkor se tudna különbséget tenni a vezető szerbiai formációk között. Nem úgy, mint mondjuk, Németországban, ahol azért vannak kereszténydemokraták és vannak szociáldemokraták, akik között határozott ideológiai választóvonal húzódik, bár most – a nyugati demokrácia sikerét bizonyítandó – éppen nagykoalíciót alkotva együtt kormányoznak szövetségi szinten. Hasonlóképpen van ez a többi nyugat-európai országban is. Nálunk viszont mindegyik párt a nemzettudatos, konzervatív jobbközép irányvonalat tartja üdvözítőnek, még akkor is, ha névlegesen baloldalinak deklarálja magát, mint például a szocialisták.

Mellesleg, nincs ez másképpen a mi pártjaink esetében sem, itt is mindenki a jobbközéphez tartozónak vallja magát (legfeljebb vannak, akik anyaországi mintára jobban „jobbközépesek” a riválisoknál), és ha a vetélytársaikat meg akarják bélyegezni, akkor (ugyancsak anyaországi mintára) balliberálisnak kiáltják ki őket. Ha rászolgáltak erre a minősítésre, ha nem. Amolyan szitokszó lett ez a balliberális mostanában, és a büszke jobbközépesek nyomban ki is egyenlítik őket a szélsőjobbal.

Ám nemcsak ezzel a mostani „jobbra tarts!” divattal magyarázható, hogy a választók nem ideológiai, hanem pragmatikus szempontokat helyeznek előtérbe. Zoran Anđelković belgrádi elemző szerint ebben a nyomor közeli állapotban, amiben jelenleg leledzik társadalmunk, elsődleges szemponttá lépett elő az, hogy melyik párttal juthatnak álláshoz vagy valamilyen kedvezményhez. A legfrissebb felmérések is ezt az állítását támasztják alá: ezek szerint a polgárok kétharmada meg van győződve róla, hogy a párttagság a legjobb út a munkahelyszerzéséhez vagy a szakmai előmenetelhez, és csak alig 2,3 százalék vélekedik úgy, hogy fennkölt ideálok vezérlik őket a belépésnél. Minden ötödik szerbiai polgár hiszi azt, hogy a pártok között jelentősebb különbségek vannak, és 60 százalék nem reménykedik abban, hogy a választások eredményeként kedvező fordulat következhet be.

Kíváncsi lennék, hogy a mi esetünkben mit mutatna ki egy ilyen felmérés. Tartok tőle, hogy nálunk is hasonló eredményre jutnánk, főleg a párttagsággal járó anyagi haszon tekintetében.

CSALÁDI KÖR. Mégsem lehet olyan nagyon keserű a politikusi kenyér, ha ennyire ragaszkodnak hozzá azok, akiknek egyszer már sikerült bejutniuk ebbe az elit társaságba. Sokan közülük nemcsak a saját pályájukat ápolgatják, hanem hozzátartozóikat is önzetlenül segítik, hogy közelebb kerüljenek a mézes bödönhöz. A média kifürkészte, hogy Aleksandar Šapić egykori válogatott vízilabdázó, jelenleg Új-Belgrád polgármestere nem éri be azzal, hogy a jövő hónapban esedékes helyi választásokon újra megpályázza ezt a tisztséget, hanem a nevével fémjelzett jelöltlistára felvette tulajdon szüleit: apját, anyját, sőt öccsét is. Az sem zavarta, hogy szülei már nyugdíjasok, de hát a nyugdíj mellé nem ártana egy tanácstagi tiszteletdíj is.

Azt mondják, ügyes gyerek ez a Šapić, és nem csak a medencében. Ami abból is látszik, hogy bár a demokratákkal alapozta meg politikai pályáját és nekik köszönheti városelnöki posztját, amint a párt ellenzékbe került, nyomban olyan érzése támadt, hogy ideológiai ellentétek vannak közte és a pártvezetőség között, és sietve hátat fordított nekik. Mostanában olyan hírek terjengnek, hogy egyre közelebb kerül a hatalmon levő haladópárthoz, nyilván a választási siker érdekében.

Volt egy kínos afférja is a doktorátusával, amikor kiderült, hogy dolgozatát egy az egyben egy angol szaktekintély könyvéből másolta át, és „elfelejtette” feltüntetni a forrásanyagot. A lapok sokáig lovagoltak az állítólagos plágium ügyön, ám miután a gyanúba keveredett szerző szakított az ellenzéki DS-szel, a kinevezett egyetemi bizottság meglepetésszerűen abbahagyta a vizsgálódást.

Elképzelem a leendő városi tanács ülését, amelyen az élsportolóból lett polgármester elnököl. A napirend beterjesztése után felteszi a kérdést:

-Van valakinek hozzászólnivalója? Apuka, anyuka?

J. Garai Béla