A lehetséges válasz a címben feltett kérdésre: öt év múlva. De lehet, hogy tíz év múlva. Rosszabbik esetben húsz év múlva.

Jelenleg körülbelül akkora valószínűséggel tudná tudná bárki is megjósolni ezt az időpontot, mint azt, hogy mikor teszi a lábát az első ember a Marsra.

Legfeljebb annyi tűnik bizonyosnak, hogy se ez, se az az esemény nem lesz öt éven belül.

Noha a szerb elnök a csatlakozási dátum körüli bizonytalanság eloszlatását tűzte ki célul a napokban zajló külföldi látogatásain, semmivel sem lett világosabb a helyzet. Előbb Brüsszelt kereste fel, hogy Donald Tuskot, az Európai Tanács elnökét próbálja színvallásra késztetni, majd Washingtonba vezetett az útja, ahol Mike Pence amerikai alelnök fogadta. A Tuskkal való találkozása előtt arról igyekezett meggyőzni a hazai közvéleményt, hogy ki fogja eszközölni a várva várt választ, vagyis hogy végre mondjanak valami közelebbit a várható dátumról, de legalább arról, hogy elkészült-e már az Unió erre vonatkozó időrendi keretterve? Ebből kifolyólag a következő tíz, vagy húsz évben kerülhet sor a csatlakozásra? Hogy ehhez tartsa magát az ország. Utalt arra, hogy más országok esetében sokkal elnézőbbek voltak, és annak ellenére is felvették őket, hogy gyengébb volt a „teljesítményük” az EU-előírások betartása tekintetében a szerbekénél.

Ám amint az várható is volt, Brüsszelben nem tanúsítottak túl nagy megértést a szerb politikus sürgetése iránt, Donald Tusk csupán megismételte azt a régóta hangoztatott választ, hogy az EU továbbra is eltökélt a Nyugat-Balkán európai felzárkóztatása mellett, a csatlakozási folyamat azonban a reformok végrehajtásától függ az érintett államokban. Ami pedig Szerbiát illeti, a Pristinával való párbeszéd befejezése után számíthat a teljes jogú tagságra.

Vagyis nesze semmi, fogd meg jól… Semmi új, amit eddig ne tudtunk volna.

Természetesen érthető Aleksandar Vučić igyekezete, hogy konkrét választ csikarjon ki Brüsszeltől, mert az ügy elodázása nemcsak az euroszkepticizmust erősíti az országban, hanem elnöki tekintélyét is jócskán csorbítja. Jobban járt volna, ha nem kürtöli ki előre, hogy miért is utazik Brüsszelbe.

Ismét megerősítést nyert tehát, hogy a kulcskérdés: Koszovó. Még ha még oly szorgalmasan teljesítik is az összes kritériumot, akkor sem nyílhat meg az EU kapuja az ország előtt, amíg nem rendeződnek a viszonyok Pristinával. Már csak azért sem, mert nem nyerhet belépést olyan állam, amelynek nyitott határkérdései vannak szomszédjával, s amelynek alkotmánya az ország szerves részeként tünteti fel elszakadt egykori tartományát, amelynek függetlenségét több, mint száz ENSZ-tagállam elismerte, köztük (öt kivételével) az EU államai is.

Ez az a gordiuszi csomó, amit a belgrádi vezetésnek meg kell oldania még az EU-ba való belépés előtt. Hogy miképpen, ezt még senki sem tudja, és egyelőre azt sem tudni, hogy van-e egyáltalán olyan formula, ami mindkét felet kielégítené. A koszovói fél csakis függetlenségük elismerésével érné be, erre pedig a mostani felállású szerb vezetés semmi áron sem hajlandó.

Vučić washingtoni látogatásának indítékai között is szerepel az EU-csatlakozás ügye. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szerb belépés feltételének számító Belgrád-Pristina viszony rendezésénél is kettőn áll a vásár, és Pristina nem fog sietni a tárgyalások előmozdításával, hogy kedvezzen Belgrádnak. A koszovói vezetés pedig egyedül Washingtonra hallgat, és amerikai nyomás nélkül nem fog egy lépést sem tenni a viszony rendezése érdekében.

Ám ahhoz, hogy Szerbia elnyerje Washington jóindulatát, lazítani kellene a Moszkvával való kapcsolatokon. Például olyképpen, hogy nem adja meg a diplomáciai státust a Nisben működő, úgynevezett Orosz-szerb Humanitárius Központ munkatársainak, amit az oroszok kitartóan szorgalmaznak, s amit a belgrádi orosz lobbi is támogat. Washington ugyanakkor kémközpontnak tekinti az intézményt, és a belgrádi amerikai nagykövetség képviselői éppen Vucic látogatása előtt adtak ki nyilatkozatot arról, hogy semmi sem indokolja a diplomáciai státus megadását a központ személyzetének.

Belgrád tehát kettős nyomás alatt áll egyenes következményeként annak a politikának, amely egyensúlyozni próbál a két világhatalom között. Washington viszont elvárja, hogy Szerbia – ha már az uniós csatakozást tűzte ki céljául - lazítsa kapcsolatait Moszkvával és tegyen gesztusokat, amelyekkel jelzi, hogy közelebb áll a nyugati világhoz. Vagy ahogyan amerikai kormánykörökben fogalmaznak: Szerbiának el kell döntenie, hogy kinek az oldalán áll, vállalja az euroatlanti integrációt, vagy folytatja a kacérkodást Oroszországgal. Mint ahogyan déli szomszédai, Montenegró és Macedónia már megtették ezt, és felszámolták az orosz befolyást.

Az első ilyen gesztus éppen a szóban forgó orosz-szerb központban dolgozók diplomáciai státusának elutasítása lehetne. Látszólag nem nagy ügy, mondhatnánk, de ha figyelembe vesszük az oroszok követelőző hangnemét és azt, hogy a belgrádi orosz lobbi egyenesen nemzeti ügynek tekinti a kérdést, akkor nyilvánvaló, hogy nem könnyű a kormány helyzete. Annál kevésbé, mert nemrég alakult meg a szerb-orosz és a szerb-kínai kapcsolatok elmélyítését célzó testület Tomislav Nikolić volt elnökkel az élén, amely afféle felügyeleti szervként működik a kormány mellett. Elképzelhető, hogy az oroszok iránti rajongásáról ismert Nikolić miként reagálna egy ilyen elutasításra.

A következő napokban eldőlhet, hogy Vučićnak lesz-e bátorsága szembeszállni az orosz lobbival.

J. Garai Béla