Egy éve áll a Horgosi Művelődési Ház sarkánál az az emlékmű, amelyet az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére emeltek. Az emlékművön található felirat szerint a falubeliek és a magyarkanizsaiak éppen azon a helyen, a falu legszűkebb központjában fogadták és látták el azt a sok menekültet, akik a forradalom és szabadságharc leverését követően kénytelenek voltak menekülni a szovjet bérenc magyar kormány megtorló intézkedései elől. A korabeli októberi események 60. évfordulója alkalmából szombaton megemlékeztek 1956 hőseiről.

A megjelenteket, közöttük Szegedi Piroskát, a Szabadkai Magyar Főkonzulátus konzulasszonyát és Huzsvár Ervint, a magyarkanizsai Községi Tanács horgosi tagját, a Vajdasági Magyar Szövetség, a horgosi helyi közösség és az intézmények képviselőit Sors Róbert Horgos helyi közösségének elnöke köszöntötte. Rövid beszédében kiemelte: 1956 táptalajul szolgált a jövő nemzedékeinek. Ünnepi beszédet Vass Zoltán horgosi történész mondott, aki elégedettségének adott hangot, hogy Horgoson is van már méltó hely, ahol a 60 évvel ezelőtti, szabadságvágytól fűtött eseményekre emlékezhetnek a falubeliek.

„A forradalom üzenete ezen a 60. évfordulón is még mindig azoknak a pesti és más magyarországi területekről a fővárosba érkezett fiataloknak a hősiessége, akik kiálltak azért a szabadságért, azért az értékért, amit mind a mai napig megsüvegel a világ. Az 1956-os októberi események megdobogtatták Horgos magyarságának szívét, megérintették lelkét, de a falubeliek forradalmi részvételéről nem tudunk. Egyrészt nem is volt rá mód, másrészt az akkori Jugoszláviában nem is volt szükség olyan jellegű mozgolódásra, mint Pesten és más magyar városokban, mert az a fajta sztálinista rendszer, ami ellen Budapesten fellázadtak, itt már majd egy évtizeddel korábban megszűnt.” - mondta egyebek mellett a fiatal történész.

Az ünneplők között találkoztunk Földi Antal horgosi lakossal, aki a forradalom és szabadságharc idején tényleges katonai szolgálatát töltötte a macedóniai Debarban és a forradalom véres leverése után sorkatonaként került kapcsolatba a Magyarországról menekülő emberekkel.

„A megtorlás elől nyugatra menekülő magyar nemzettársaink egy része a dél-szerbiai Vranjeig is eljutott. Parancsnokságunk összeszedte a katonák közül azokat, akik magyar nemzetiségűek voltak vagy ha nem is, de tudtak magyarul és átirányította őket Vranjeba, hogy felügyeljék a menekülteket. Közöttük voltam én is. Több ezer menekült volt ott. Nem tartottuk őket sem bezárva, fogva meg főleg nem, csak járkáltunk körbe-körbe, hogy vigyázzunk rájuk, hogy még véletlenül se érje őket valamilyen atrocitás, de a feszültség miatt közöttük se alakuljon ki semmilyen konfliktus. Ha nem is hosszú ideig, de beszélgethettünk velük és elmondták, milyen nehéz helyzetbe kerültek. Többségük először Szabadkára menekült, onnan jutott el Vranjeba, ahol a jugoszláv kormány ellátásban részesítette őket és lehetővé tette számukra, hogy eljussanak Nyugat-Európába. A legtöbben közülük azonban még tovább, Kanadába igyekeztek és úgy tudom, el is jutottak oda. Vranjeból teherautókkal és vonattal vitték őket tovább.” - mesélte Anti bácsi.

A megemlékezés koszorúzással zárult. Az emlékművön a horgosi helyi közösség, a magyar kormány nevében a szabadkai főkonzulátus, a községi önkormányzat és a VMSZ képviselői helyezték el a kegyelet virágait.

Az emlékműsor résztvevői ezt követően elsétáltak Reök Iván Horgos külterületén lévő, magányos sírhelyéhez, ahol alkalmi műsor keretében tisztelegtek a híres orvos előtt. Dr. Reök Iván birtokait az új országhatár 1920-as kijelölése ketté vágta, aki ezután nem Szegedet, hanem horgosi, kamarási majorját választotta otthonául, végakarata pedig az volt, hogy ne a falu temetőjében, hanem a major országhatárhoz legközelebb eső pontján temessék el.

Bödő Sándor