A tavasz első napja, március 21-e, egyben a Down-szindróma világnapja is. Nem véletlenül, hiszen a számokkal jelölt nap, azaz a 03. 21. a szindróma mögött nem szokványos két, hanem három példányban meglévő, 21-es kromoszómára utal. A világnapot elsőként Svájcban tartották meg 11 évvel ezelőtt.

A világnap kapcsán ma délelőtt a magyarkanizsai Szociális Védelmi Szolgáltató Központ Fénybárka napközijében játékos vetélkedőt tartottak az egészséges és a fogyatékkal élő, közöttük Down-szindrómás gyerekeknek. A vetélkedőt az intézmény szakemberei, gyógypedagógusai vezették, a különféle fogyatékkal élő gyerekeknek pedig nem kis kihívást jelentő feladatokat kellett megoldaniuk. A Fénybárka napközibe napi szinten 4-5 Down-szindrómás gyermek jár, de hogy hány ilyen gyerek van a magyarkanizsai községben, azt nem sikerült kiderítenünk.

“A Fénybárka foglalkoztató szűk két évtizede kezdte meg működését. Kezdetben heti két alkalommal 2-2 órán át foglalkoztak a fogyatékkal élőkkel. Ma már egészen más a helyzet, javultak a körülmények és lényegesen javult a közösség viszonyulása is a fogyatékkal élő személyek iránt.” - nyilatkozta ottjártunkkor a világnapi vetélkedő koordinátora, Szakács Ibolya pszichológus.- “A mai közös vetélkedővel elsősorban az volt a célunk, hogy az óvodás és az iskolás korosztály kicsit jobban és közelebbről megismerje a fogyatékos gyerekeket. Ők nem betegek, a Down-szindróma nem betegség, mint ahogy sokan tévesen gondolják, hanem egy állapot. Velük koruknak megfelelő foglalkozásokat tartunk, amelyeken úgy tekintünk rájuk, mint az átlag emberekre. Nincs szükség különösebb speciális bánásmódra, legfeljebb a korai fejlesztés az, amit esetükben alkalmazni lehet és kell, de nem az a legfontosabb. Mi inkább a segítésre, a megfelelő pillanatban nyújtandó megfelelő segítségnyújtásra hívnánk fel a figyelmet, ahelyett, hogy kategorizálnánk, diagnosztizálnánk az embereket. Azzal, hogy segítünk, legtöbbet talán önmagunknak segítünk, mert az immunrendszerünk hihetetlenül megerősödik tőle, hiszen duplán kapunk, mint amit adunk.”

Régebben a családok rejtegették a nyilvánosság elől, ha fogyatékkal élő, netán Down-szindrómás gyerekük volt. Mára fordult a kocka. A szülők nyitottabbá váltak, a közösség pedig megértő, befogadó és elfogadó lett, ezzel párhuzamosan segítséget és lehetőséget nyújt ezeknek az embereknek az érvényesüléséhez.

“Magyarkanizsa ezen a téren valóban nyitott. Itt már természetes az embereknek, hogy látnak bennünket a városban sétálni, hogy együtt vagyunk a piacon, ott vagyunk a rendezvényeken, részt veszünk szinte mindenben. Ez a lehetőség a település falvaiban élő fogyatékosokat is megilleti, hiszen heti négy alkalommal beszállítjuk őket a magyarkanizsai foglalkozásokra, kétszer Horgos és kétszer Orom illetve a többi település irányából.” - mondta a pszichológusnő.

A vetélkedőn a gyerekek nagyszerűen érezték magukat. Nem is csoda, hiszen nagyon érdekes feladatokat kaptak a gyógypedagógusoktól.

“Olyan játékokat játszanak, amelyekkel az egészséges gyerekek betekintést nyerhetnek abba, hogy egy Down-szindrómás gyerek vagy fiatal milyen nehézségekbe ütközik a mindennapok során. Játszanak például olyat, hogy pillecukorral a szájukban kell nekik szóban körülírni valamit. Tudni való, hogy a Down-szindrómások nyelve egy kicsit nagyobb az átlagosnál, így a pillecukor csak nehezíti, hogy elmondják azt, amit szeretnének.” - hallottuk Knjur Tímea gyógypedagógustól. - “Egy másik csapat gyöngyöt fűz, de úgy, hogy sütőkesztyű van a gyerekek kezén. Nekik az ujjaik is vaskosabbak és rövidebbek, mint az átlag gyerekeké, úgyhogy ez sem könnyű feladat számukra. Ezzel is azt próbáljuk érzékeltetni az egészséges gyerekekkel, hogy milyen nehéz helyzetben vannak a Down-szindrómások egy olyan feladat megoldása közben, ami finom motorikát igényel. Talán így könnyebben megértik majd, hogy a fogyatékkal élők és a Down-szindrómás gyerekek is ugyanolyanok, mint ők, csak egy kicsit mások.”

Arra a kérdésünkre, hogy mi lehetne ennek a világnapi foglalkozásnak az üzenete, Szakács Ibolya csak annyit mondott: “Nézzünk egymásra, lássuk meg azt, amikor segítségre van szükség, és akkor segítsünk, amikor arra tényleg szükség van, egyébként elég maga a támogatás is!”

Bödő Sándor