A film tíz évig készült. Sok-sok szünet, aggály és lemondás után Kikelet havának utolsó előtti napján, március 30-án láthatta először a nagyérdemű a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban. A vajdasági ősbemutatóra Újvidéken került sor pénteken, április 21-én. Még mielőtt a film elindult volna vajdasági körútjára, április 22-én és 23-án a forgatókönyvíró és rendező Bicskei Zoltán szülővárosa és otthona, Magyarkanizsa közönsége is megtekinthette.

A szerb-magyar koprodukcióban készült, az Aracsi pusztatemplomnál, valamint a bácskai és bánáti kietlen pusztákon játszódó, 112 perces történelmi film fogadtatásáról az alkotóval a magyarkanizsai bemutatókat követően beszélgettünk.

- Budapest és Újvidék után túl vagyunk immár két magyarkanizsai vetítésen is. Mik az első benyomásaid filmed fogadtatásáról?

- Egyelőre csupa jó véleményt hallottam Pesten, Újvidéken és Magyarkanizsán is. A rosszakat úgy látszik még nem mondták el, illetve csak kevesen, pedig engem most éppen a hibák érdekelnének Mégis úgy vélem, az lesz a legjobb, ha ezekről majd csak a filmbemutató körút végén beszélünk, hogy ne befolyásoljuk, ne tereljük a nézőket se a jó, se a rossz irányba. Sajnos valódi közönségtalálkozóink még nem voltak, nem igazán tudtam beszélgetni a nézőkkel, pedig az is nagyon érdekelne, hogy mennyit és milyen mértékben fogadnak el és érinti meg őket a film egésze vagy akár egy-egy része is.

- Magyarkanizsán rajtad kívül senki sem volt jelen a stábból. Sem szereplők, sem asszisztensek, pedig a közönség számított rájuk.

- Újvidéken több mint húszan, Pesten nagyjából tizenöten voltunk ott a filmes csapatból és néhányan ott leszünk a zentai bemutatón is. Ide, Magyarkanizsára, az esti bemutatóra is csak Bakos Árpád zenész tudott eljönni. A színészek foglaltak, játszanak, nem lehet őket egy hónapra lekötni. Jómagam is, mint a film rendezője, csak nagyjából a filmbemutatók felén tudok majd ott lenni.

- Azt mondtad, érdekelnének a hibák. Az embert a hibák általában akkor érdeklik, ha készül valamire és nem szeretné azokat újra elkövetni. Netán motoszkál a fejedben az Álom havának egy esetleges folytatása vagy egy újabb alkotás?

- Nem a művek miatt érdekelnek a hibák. Ez a film volt az, ami véglegesen megtanított arra, hogy az úgynevezett műmániáról az ember leváljon. Nem a mű a lényeges, hanem ami az alatt megtörténik és amilyen válaszokat ad az ember. Ez a tíz év alatt én többször mondtam le a filmről. Közvetlenül a forgatás előtt, majd a pénzek megérkezése után, sőt akkor is, amikor befejeztük a filmet, hisz úgy volt, hogy évekig nem kerül bemutatásra. Tehát az ember megtanulja azt, hogy ezt eleressze, bármennyire a szívéhez nő, mert nem ez a lényeg, hanem amit közben megélünk és amit magunkra veszünk. Ez volt valamikor a kultusz, a kultiváltság, a kultúrának valójában a szerepe is. Tehát engem nem azért érdekel, hogy készül-e másik alkotás, azt majd a múzsák eldöntik, erről most még korai is lenne beszélni. Azért érdekelnek csupán, hogy az emberi hibákat kiküszöböljem, hogy tisztán lássam a dolgokat, amelyeknek ez egy eszköze. A hibák, a tapasztalatok az ember életminőségére kell hassanak, és ez van az én esetemben is.

- A filmben eredeti jelmezek és kellékek sorát láttuk. Ezeket a bemutatókon ki is állítod, hogy a nagyközönség is megszemlélhesse. Fontosnak tartod ezt?

- A régi tárgyak, a régi életvitel teljessége és szervessége valamint hasznosságuk mellett a régi tárgyak szépsége mindannyiunk számára lenyűgöző. Ezért szeretjük a régi tárgyakat megnézni, megfogni. Én azt szerettem volna, ha ezt a színészek is érzik játék közben. Ezeken emberek dolgoztak. Újra megtanulták, hogyan kell elkészíteni a régi típusú tárgyakat, kést vagy baltát készíteni, hogyan kell kézzel kihímezni mondjuk egy királyi palástot vagy megcsinálni azt a hatalmas, 3x4 méteres nemez szőnyeget, amekkorát Vajdaságban még nyilván nem készítettek. Az egy régi, szkíta, szittya szőnyeg, amit egy orosz múzeumban lehet látni és azt újra megcsináltuk, kézi festésű gyapjúval, kézi munkával. A temerini Lukács Valéria munkája ez, de például Somogyi Győző, Kossuth-díjas művész, a Nemzet Művésze egy dárdát készített nekünk. Komoly művészemberek dolgoztak tehát egy-egy tárgyon, egy-egy kelléken, és ha már így van - jutott eszembe utólag - miért ne mutathatnánk be ezeket a filmbemutatókon, miért ne láttatnánk ezeket a munkákat a fiatalokkal, annál is inkább, mert a filmpályázat pénzeit csakis komoly dolgokra érdemes költeni, ez pedig érzésem szerint igen komoly dolog.

- Mivel saját megítélésed szerint is egy komoly, elgondolkodtató filmről van szó, amelyet nem árt többször megnézni a könnyebb megértés érdekében, talán elhamarkodottnak tűnik magánvéleményt alkotni, de én úgy érzem, a színészgárda (Szilágyi Nándor, Kovács Frigyes, Tóth Anita, Barkó György, Horváth Csaba, Mercs János, Székely B. Miklós, Csendes László, Vicei Natália és dr. Papp Lajos) feladata magaslatán állt, az operatőri munka pedig egyenesen lenyűgözött.

- A képiséget közösen alakítottuk az operatőrrel, Jovan Milinovval, hiszen húsz éve dolgozunk együtt és vagy harminc év ismeretség köt össze bennünket, meg hát ez egyébként is így történik filmeseknél. Egyféleképpen látunk, csak másképp hangsúlyozunk és ez a két dolog jól kiegészíti egymást. Emellett a filmforgatás tíz esztendeje alatt vagy 7-8 rajzos tervet is készítettem, amikor minden kockát megrajzoltam hétszer, nyolcszor, amit aztán a valóság, az operatőr helyszíni szemlélete, meglátásai valamelyest változtattak is. A vágást sem amerikai vágásmóddal csináltuk, hogy kettévágunk egy jelenetet és majd valahogy folytatódik. Nálunk ez egy gyöngyszerű szövésmóddal készült, ahol egy-egy jelenet maga egy kis film. Egyikben befejeződik egy történet, a másikban egy újabb veszi kezdetét. Ez néha színpadias, néha furcsa koreografikus érzést vált ki a nézőben, de minden képnek van egy bizonyos vizuális kötődése. Nem így szövik ma a filmeket. A legtöbben felveszik, hogy valaki felkel egy székről és kimegy, de hogy ez ne legyen unalmas, tíz felé vágják. Jankovics Marcell erre igen találóan csak annyit mondott: „hollywoodoo” nyelvjárás uralkodik a mai filmben. Mi mindenesetre másképp csináltuk.

Másképp, de nyilván jól, mert a filmet néma figyelemmel követték a nézők mindenütt, senkinek eszébe sem jutott kimenni a vetítés alatt, ami magát Bicskei Zoltánt is kellemesen meglepte, hiszen ismert és népszerű filmekről is ki-kimennek az emberek a moziteremből. A vetítés alatt szinte érezni lehetett a levegőben a nézők gondolatait, azt a szándékot, hogy elraktározzák az ízes régi kifejezésekkel folyó dialektusokat, hogy megfejtsék a látomásként megjelenő királyok vélekedéseit.

Az Álom hava a Szelek havában (ez április archaikus elnevezése) indul vajdasági körútjára. Holnap, április 22-én Oromon, 23-án Oromhegyesen vetítik, majd tartományunk további 19 településén nézhetik meg a filmkedvelők.

Bödő Sándor