Hetedhét országban hetedhét nemzetség élt, éldegélt, de ezek közül csak egyet kedvelt a gonosz király, a sajátját. Szűk baráti körben így szellemeskedett: "Én? Soviniszta? Dehogy vagyok én soviniszta. Csak a sajátjaimon kívül mindenkit utálok!..." A gyűlölt népek likvidálására ördögi terveket ötölt ki, többek között azt, hogy az irtást a kisebb faluközösségek felszámolásával kezdi. Itt volt mindjárt egy alig ezer lelket számláló tündérkert a Küsmőd patak völgyében. A déli oldalban édes almát, leveses körtét, pálinkafőzésnél jól eresztő horgasmagú szilvát, borszőlőt termő gyümölcsössel, északon zsíros szántóval, keleten sűrű erdővel, nyugaton zöldellő legelővel. És jámbor, dolgos népekkel, akik ugyan sokféleképpen, négy templomban, de egy nyelven fohászkodtak az Úrhoz, hogy mentse meg őket a gonosztól.

Lehet, hogy a Teremtő épp mások nyomorúságával volt elfoglalva, s azért nem vette észre, mi készül a Küsmőd patak völgyében. Völgyzáró gát készült. Úgymond "árvízvédelmi" rendszer részeként, ezért kell elárasztani a falut. Az emberek pedig szedjék a sátorfájukat s menjenek kitől merre lehet, mert a völgyzáró gát mögött alakul és rohamosan nő a tó az elárasztott falu helyén. Az emberek egy darabig még imádkoztak a katolikus, református, unitárius templomban és az izraelita zsinagógában, de amikor rájöttek magukra hagyatottságukra, elkezdték összeszedegetni a motyóikat. Volt, aki azzal indult neki a poros útnak, ami rajta volt, egy szál ruhában. Az is meggörnyedt a gond terhe alatt: hová?... merre?... mi végre?... Hiába tépelődtek, nem tudták megérteni, miért méretett rájuk a földönfutók sorsa, hiszen ők jámbor, tisztességes életet éltek, nem bántottak soha senkit, sőt, ahol kellett, kezet nyújtottak az elesetteknek.

Most pedig végig kell nézniük, ahogy kúszik fel a víz, neki a falunak, besettenkedik az udvarokra, fel a grádicson a tornácra, belöki az ajtót, végig söpör a konyhán - az asszony itt a könnyeivel mosogatott -, a tiszta szobában megemeli az ágyat, a kanapét, kiloccsan az ablakon, át a kerítésen a szomszédhoz - s mind így. Tovább, végig az utcán, a villanypóznák között, el a galambdúcos kapuk előtt, rá a padokra, ahol nem is olyan régen még asszonyok illették szelíd és komisz pletykákkal egymást, neki a szőlőlugasnak - ebből az izabellából már soha nem lesz karcos falmelléki -, létra nélkül fel a padlásra, ki a kéményig, majd azon is felül. Ameddig mindent elönt a könyörtelen víz.

A gonosz király jól számolt. A falu idősebbje már nem tudott sehol gyökeret verni, ezeknek megszakadt a szívük a fájdalomtól. Akinek nem, az öngyilkos lett. A fiatalok pedig a kegyetlen csapástól szétloccsantak a nagyvilágban.

Néha erre merészkednek vérző szívű túlélők és kósza katasztrófaturisták. Tiszta időben, ha sokáig nem esik s nem zavarodik meg a patak, az áttetsző vízben lelátni az egykor volt otthonokra. Csónakkal végig a villanypóznák között, a halódó, fulladozó szőlőlugasok között, a pletykapadok között, fel az egykori felső faluvég felé, ahol egyetlen templomtorony még lábon áll, a többi összerogyott a víz súlya alatt. A környékre beözönlő martalócok már széthordtak minden mozdíthatót, ablakot, ajtót, tetőcserepet, még a harangot is, csak a kötél lóg lazán a vízbe... Azt mondják, ennek a templomnak a harangozója nem menekült, itt várta meg sorsa beteljesülését, itt, a kötél végén. Ez annál hihetőbb, mivel reggel, délben és este, vecsernye idején, megfeszül a kötél és felcsendül a harangszó. Minden nap, kivétel nélkül. Keservesen, méltósággal, szépen, ahogyan tetszik az Úrnak, ha megtisztító imára gyülekeznek a benne hívő emberek.

A harangszóra letekint az Úristen, aztán restelkedve elfordítja méltóságos fejét.

_{Kolozsvár, 2010.03.01.}