A Rengetegnagy Kerekerdőt az Úristen jókedvében teremtette. Volt itt fű, fa, virág, gomba, gyümölcs, állat, madár, még - ha nem lett volna, nem mondanám - ember is. Ez utóbbi inkább a rengeteg szélén, a nagy erdei tisztáson, ahol nyáron szarvasmarha csordák legelnek, s ahonnan Misu, a vérmedve egy-egy borjút elragad jut is, marad is alapon. Itt lakott az ember (a neve nem fontos), az erdő szélén, ahol a fenyőág a moháig ér, a földet sepri nagy pedánsan, így védekezik a betegségekkel szemben, hogy nem engedi berontani a tisztátalan, mindenféle betegséggel terhelt szelet a fák közé, hanem előbb jól megszűri. Ami marad, egy-egy fuvallat befér a sűrűn nőtt ágak közé, annyi elég virágporzásra meg ember-hűsöltetésre.

Hogy szavam ne felejtsem, ekkor vadászati tilalom volt érvényben. Kisbírók járták a vidéket síppal, dobbal, trombitával s intelmekkel, hogy ne merjen senki fegyvert tartani, azt vadállat ellen használni, mert a Hőnszeretett Vezérnek támadt úri-elvtársi kedve a vadászatra: világcsúcsot akar dönteni. Szarvasból, vaddisznóból, fajdkakasból, rókából, de legfőképpen medvéből (ez lett volna a halálos ítélet Misura, de ne rohanjunk előre, hanem csak szép sorjában...). Így szólt a legfelsőbb vezéri parancs. Mindezt hazafiságból, hogy öregbítse az ország jó hírét. Ami volt neki. Az országnak. Csak elmúlott - dehát ez undok politika, amivel jóérzésű polgár nem akarhatja összerondítani a ruháját.

Na, elég az hozzá, hogy valami különös oknál fogva az ember is szerette a vadhúst. Mondjuk a medvéét nem annyira, azzal más terveket szövögetett. A bőrével. Azzal szövögetett olyan terveket, hogy kikészíti (ezt most ne részletezzük), majd négyet-ötöt átcsempész a határon Nyugatra, ahol olyan ára van a medvebőrnek, hogy abból játszva megveszi a régen megálmodott terepjáró Pagerot. Használtat, az se baj, de végre azzal az ördögi dörgenccsel járhatja a járhatatlan, úttalan erdei utakat. Már volt neki három (mármint bőr), negyedikként a Misuéra pályázott. El is indult egy szép napon a Rengetegnagy Kerekerdő mélyére megkeresni a puskáit. Jól hallották, több puskája volt neki a sűrűben, alkatrészenként elrejtve egy-gy fa odvába. Muszáj volt így facsarintoskodni, amióta elkapta a vadőr s törvényszékre vitte, ahol nagylelkűen kimértek rá két és fél évet tiltott fegyvertartásért és vadorzásért, s még azt is mondták elmenőben, hogy szerencséje volt a bíróval, aki egy vajszívű, kenyérre kenhető ember. Elég az hozzá, hogy azóta zsebre dugott kézzel nyüstöli az erdőt, s amikor minden rendben, csak akkor járja körbe az odvas fákat. Amikor pedig ismét egészben a gyilok, akkor aztán elkezdhetnek reszketni a vadak.

Hát így kezdődött a kalandja Misuval, akiről tudta, hogy mohóságában nem tud ellenállni a lótetemnek, amit a Vezér emberei tálaltak fel neki csalétekként. Hogy oda szokjon, ahol a Hőnszeretett magaslesen dekkol a testőreivel, aztán amikor megjelenik a halálra ítélt világbajnok trófea, durr belé!...Jól sejtette, Misu csakugyan ott lakmározott jóízűen a lótetemből. Emberünk egészen közel merészkedett a tett színhelyéhez, mert a vad nagy elfoglaltságában nem volt elég éber. Legalábbis úgy tűnt. Amikor azonban egy bakugrásnyira került az állattól s a puskacsövet a medvére tartotta, a behemót megtörölte a száját, majd megmozdult. Egy villámgyors ugrás félre, hogy elsüvített a golyó a füle mellett, egy másik ugrás az ember felé, s máris ott állt előtte, két lábon, feltornyosulva, fel, egészen a kéklő égig. Olyan hatalmas volt! Egy mozdulat, mellső lábaival kikapta a puskát az ember kezéből, néhányszor meglóbálta a feje fölött, aztán elkezdte hozzá csapkodni egy öreg fenyő derekához. És csapkodta, amíg pozdorjává nem lett a gyilok. S közben ordított torka szakadtából. Hogy hát ez a barátság?... Ezért kíméltelek én téged?... Hagytam, hogy az orrom előtt szedd a málnát... Nem zabáltam fel a fél szarvast, amit nem tudtál egyszerre haza cipelni, olyan nagy volt, s el kellett rejtened a sűrűbe, ágakkal letakarva... Nem loptam el a malacodat, amikor betévedt az erdőbe...

A szemrehányó ordítás elől menekült, rohant az ember, be a sűrű mélyére, még annál is bennebb. Egészen addig, amíg bírta szusszal, még annál is tovább, s amikor már csak a saját lihegését hallotta, akkor lassított. S akkor vette észre, hogy nem tudja, hol van... Eltévedt! Ő, aki azt hitte emberi elbizakodottságában, hogy ismeri a Rengetegnagy Kerekerdő minden zegét-zúgát. Hát lám, nem ismeri. Tanácstalanul bolyongott ki tudja meddig, amikor meglátta a szarvaskirályt. A hatalmas állat éppen csak megvillant a sűrűben, s az ember ösztönösen követte, ezúttal azonban nem ölési szándékkal. Tudta, hogy a szarvas ilyenkor, alkonyattájt jár fel a forráshoz vizet inni. A forrástól pedig már ismerős az erdő. Na, így is volt. Menet közben az ember a patak partján nekiállt gombászni: hatalmas telepekben fehérlettek a gereben csokrok, ritkábban egy-egy vargánya (errefelé fehér hirib), kisebb telepekben rókagomba - mire felért a tetőre, megrakta a hátizsákját. Ahogy kiért az erdőből, ott állt lesen a vadőr s rádörrent, hogy hol járt. "Levegőztem egyet"- felelte az ember. "A vadhúst is levegőztetted, ami a hátizsákodban van?" - kajánkodott a vadőr. Azzal lekapta a batyut az ember hátáról s kiborította a halom gombát a fűre. Aztán csalódottan fordított hátat az embernek. Az pedig megragadta a gúnyáját s vissza penderítette. "Elfelejtetted visszarakni a gombát" - mondta az ember.

Hát így volt, jó volt, igaz volt. Ja, igen: Misu felzabálta a lovat, aztán még egyet-kettőt, de isten tudja miért, pont akkor nem volt a tetthelyen, amikor a Vezér várta a magaslesen. Akkor ő bent volt a sűrűben és kuncogott...

_{Kolozsvár, 2010.03.15.}