Aki szegény az a legszegényebb, mondá a költő. Hát Szegényasszony ilyen volt: legszegényebb. Volt ugyan neki három fiacskája, de egyebe se. Se kutyája, se macskája, se rokona, se ismerőse. Az ura a háborúban feledkezett, mert egy tanknak szánt aknára lépett, amely szétszaggatta, csak véres rongycafatokat tudtak utána összeszedni, azt kellett elhantolnia Szegényasszonynak. Mondom, a három fián kívül senkije, semmije. Még otthona se. Albérletekben hányódott szegény, egyikből ki, a másikba be. A fiúk meg se szokhatták az egyik iskolát, máris át kellett iratkozni egy másikba. Amit különösebben nem is bántak, mert egy-két nap után úgy is kiállt a szekerük rúdja. Ezekben sem volt sok öröme Szegényasszonynak, mármint a fiaiban. Kivéve a legkisebbet, aki ugyan nem tűnt ki éles elmével, de legalább szorgalmas, csendes, szófogadó gyermek volt. Majdnem olyan, mint az igazi mesékben a király legkisebbik fia.

Hát így hányódott Szegényasszony, s közben mosta a város szennyesét. Merthogy mosónő volt. Akkor, amikor még nem létezett mosógép (vagy csak nagyon kevés), áztatni kellett a szennyest, szódás vízben, aztán kefével dörzsölni, dürückölni, szűk és levegőtlen mosókonyhákban, ahol a gőzben két ember nem látta egymást. Szegényasszony dörzsölte, öblögette, csavargatta, terítgette a mosott ruhát éveken, évtizedeken át, miközben a gőz kiszívta az arca pirosságát, a szódás víz lemarta a körmeit, a nedves ruha a testén száradt meg, estére gyakran belázasodott. De hát reggel újra menni kellett a leányinternátusba vagy a laktanyába, ahol éppen alkalmaztak mosónőt. Délután pedig még egy-egy családhoz is főzni, mosni, takarítani. S amikor holtfáradtan haza (haza? az albérletbe) baktatott, hát ott várta a főbérlő azzal, hogy szedjék a sátorfájukat s álljanak tovább.

A fiúk pedig... Hát azok lassan felcseperedtek, legénysorba kerültek. Szegényasszony nem sok örömöt lelt bennük, kivéve a legkisebbet. A legnagyobb lusta volt, buta és kétbalkezes, ha néha munkába vitte a bűne, hát csak kárt csinált. A középső fiatalon részeges lett, ha néha munkát talált s megfizették, a pénzt nyomban elitta. A kicsi - hát az ügyeskedett, szorgoskodott, volt állása, keresete, amit az utolsó krajcárig haza adott Szegényasszonynak, de hát az albérlet s a két semmirekellő minden pénzt felemésztett. Sóhajtozott is eleget Szegényasszony, hogy ha legalább otthonuk lenne... Ilyenkor a két nagyobbik csak sunyított, s azt gondolták magukban, hogy "anyánk viccel". A kicsi egyszer aztán megkérdezte:

- Ha kifogom az aranyhalat, milyen házat kérjek édesanyámnak?

Szegényasszony legyintett, mert a kicsi fia nem járt horgászni, nem jut neki arra ideje, akkor pedig hogyan fogjon halat. Pláne aranyhalat. De a fiú csak makacskodott, hogy mondja meg az anyja, milyen házat szeretne! A asszony végül belement a játékba:

- Hát - fehér márványt... Azt nagyon szeretném - mondta. - De egy szürke vályogházzal is beérném - tette még hozzá. Tényleg beérte volna, de neki szegénynek még az sem volt. Így kénytelen volt egy albérletben örök nyugalomra szenderülni. Mert Szegényasszonyt végül legyőzte a mosókonyha.

A legkisebbik fiú fakeresztet ácsolt, az jelezte, hol nyugszik Szegényasszony. Szegényes sírhelyen, halálában ugyanolyan szegényesen, mint életében. A fiúk eleinte még kijártak az anyjuk sírhantjához, aztán már csak a legkisebb. Aki a közeli sírkőfaragónál érdeklődött, mennyibe kerülne egy síremlék. Sokba. Kiszámolta, hogy havonta mennyit kellene félre tenniük ahhoz, hogy valamikor, úgy tíz év múlva összejöjjön a pénz. Beszélt a testvéreivel, bár tudta, hogy azokra nem számíthat. Így aztán maradt a sír körül a deszkakeret, sírkőnek a fejfa. Amelyet kétévente cserélni kellett, mert megette az idő.

Teltek, múltak az évek. A tízedik évfordulón a legkisebbik fiú szólt a bátyjainak, hogy ekkor és ekkor legyenek a temetőben, családi megbeszélésen. Ott is voltak. A középső félhúsban, a nagy szokás szerint elkésve cammogott a sírhely felé. A legkisebbik fiú már ott állt - s uram, láss csodát! - a gyönyörű, fehér márvány sírhely előtt, amelynek az árát tíz éven át rakta össze, hónapról hónapra, krajcáronként. Gyönyörű volt, amennyire egy síremlék gyönyörű lehet. És hófehér márvány, amire az anyjuk vágyott, igaz, műmárvány, mert csak arra futotta. És ott pompázott a többi sírhely között a Szegényasszonyé, amely ugyanolyan fenséges, mintha egy gazdag ember nyughelye lenne, és nem látszik rajta, hogy ez csak egy szegény asszonyé, akit elhagyott az élet.

A legkisebbik fiú pedig azt mondta:

- Ugye, ilyen otthonra vágytál, anyám?

_{Kolozsvár, 2010.04.13.}