Hej, megörvendett a szegény, elfáradt ember a szíves fogadtatásnak, s mivel út közben, a gondolkodás mellett elkóstolgatta a hamuba sült pogácsát, ugyanvalóst megehült. Na, gondolta nagy bölcsen, akkor most megkóstolja azt a kolbászt, amiből itt a kerítést fonják, s oly jó szívvel ajánlgatják. Úgy is tett, oda lépett a szemközti kerítéshez. Hát uram, a kolbász helyett egy nagy darab levegőt markolt meg – de azt nagyon! - a szegény éhes ember, s szorongatta nagy keservesen. Mert ott, ahol úgy látszott, hogy kolbászból font kerítés áll, hát csak a nagy semmi volt. A nagy büdös semmi. El is keseredhetett volna az ember, de hát őt nem olyan fából faragták, hanem cserefából, mint a pipáját – na, jó, ez vicc akart lenni, aminek most nincs helye -, summa summárum nekiindult a nagy, lapos alföldnek, hátha útjába kerül valami vízféle, mert, hogy mindent összekavarjak, meg is szomjazott.

Csak a nagy, tikkasztó meleg jött vele szembe. Az út, amelyen immár egyre nehezebben baktatott előrefelé, erdőn át vezetett. De milyen erdőn! Valami ördögadta haptákba állította a fákat...Az ember úgy elgondolta – mert hiába volt szegény, azért a fantáziája gazdag volt -, hogy a faültető Belzebub, miután elvégezte a munkát, hát elbődült: - Sorakozóóó!... Vi-gyázzz!... Az erdő pedig így maradt, katonás rendben sorakozó fákkal. Így, haptákba merevedve. S hogy miféle-fajta fák voltak azok? Hát olyan gyorsan növő papírfák, kanadai jegenyék vagy mi a nehézség, ami szaporán kapaszkodik az ég felé, nem sejti az ostoba, hogy annál gyorsabban újság lesz belőle. Na, ezt a mi fenyveseinkkel nem lenne jó megtenni, gondolta az ember, mert nyomban látszana a hiány a sorból, s a fatolvaj éhen halna. De nyomban el is hessegette magától a gondolatot – még hogy „a mi fenyveseinkkel...” Ezután nagyszőrű, loncsos fenyők következtek, ugyancsak katonás rendben, az aljnövényzet derékig ért, a harmatosabb északi fekvésben furcsa gomba árválkodott, olyan degenerált fenyőalja-féle, de mégsem – nem ismerem, nem szedem le, ez a törvény.

Amint így ment-mendegélt, egyszer csak elért egy szép, nagy házhoz. Az oda vezető úton ugyan látott egy figyelmeztető táblát, hogy „Magánterület! Idegeneknek belépni tilos!”, de gondolta, hogy őrá ez nem vonatkozik. Hiszen ő testvér. Azzal bekopogott, mire válaszként egy nagy fehér komondor rontott neki a kapunak s ugatott, vicsorgott kegyetlenül. Nagysokára előkerült a gazda is, aki rázta az öklét, s már messziről kiáltotta, hogy nem vesz semmit. Az ember mondta, hogy ő nem hozott, hanem vinne, hiszen ő az a testvér, akinek amott felajánlották a kolbászt is a kerítésből, de úgy látszik, az már elfogyott, hát csak egy csupor vizet s egy szelet kenyeret (mert a puliszkát errefelé nem ismerik) kér. Na, lett erre szedte vette teremtette, hogy aszongya: ide jőtök onnan – s a fejével kelet felé intett – huszonhárom millióan, hogy feléljétek a nyugdíjunkat, elorozzátok a munkahelyünket s ráadásul oda szavazzatok... azokra... Hát takarodj innen vissza te büdös... (pííí-pííí..., mielőtt diplomáciai bonyodalmakat okoznánk...) takarodj haza, ahol a világra hozott az édes jó anyád!

Az ember most már láthatta, hogy itt csak mostoha testvérre akadhat, akit mostoha anya hozott a világra, s ezek csak hazudják a testvériséget. És úgy általában hazudnak reggel, este és éjjel (mondjuk lehet, hogy nem épp ebben a sorrendben), akkor pedig nem csak a teste, de e lelke is étlen-szomjan marad, azt pedig nem lehet egy pohár vízzel s falat kenyérrel csillapítani. A lélek fájdalmát. Azt csak jó szóval lehetne megpróbálni, ha lenne ki, de errefelé már nem érdemes keresgélni, gondolta. Na, ezzel az ember búcsút intett a közben megcsendesedett fehér komondornak, hátat fordított a szép, nagy háznak, és elindult az úton. De hogy merrefelé, azt már nincs helyünk kifejteni, így hát értekezésünk további része marad a jövő hétre. Ne menjenek sehova!

_2010.01.18.