Ennyi testvériségtől jóllakottan baktatott az emberünk, amíg aztán útjába akadt egy alig folyó patak, ott csillapította a szomjúságát, a tarisznyából még kirázott némi hamuba sült pogácsát, azzal elütötte az éhségét, majd szokása szerint töprengeni kezdett. Afölött, amit látott, hallott, tapasztalt. Amikor pedig ezt megelégelte, gondolt egy nagyot, és elindult visszafelé, úttalan utakon, hegynek fel, völgybe le, amíg egyszer aztán már csak kapaszkodó volt előtte. Ebből tudta, hogy közeledik. Meg aztán a táj hátán egyszer csak zöldellő fenyves púposodott, itt pedig már ismerős volt minden. A sűrűből zajosan tőrt elő a patak, kicsit megcsendesedett a tisztáson, a nagykő mögül kilesett egy árva pisztráng, az, amelyiket meghagytak az elvtársak, akkor pedig valahol itt kell lennie az orvhalásznak is. Mélyen beszívta a gyantaszagot, aztán még egyszer, a tekintete együtt legelt a tisztáson kérődző tehenekkel. Egyet rikkantott a csaholó kutyáknak, hogy felismerjék s nekiállt málnászni: bizony, az erdőben nem lehet éhezni.

Elég az hozzá, hogy még idejében felért a tetőre, ahol az egykori otthon helyén elszenesedett gerendák hevertek. Nekilátott a romeltakarításnak, mire egymás után megjelent a részeges fatolvaj, az orvhalász, a lókupec, a kocsmáros, a szarvasölő s üzent a cigányné, hogy még veri egy kicsit a szomszédasszonyt, mert szemet vetett az urára, de azonban jő ő is. Az egyik marhapásztor ugyancsak beígérkezett az esti fejés utánra. Amikor már így együtt voltak, annyit azért mondott a lókupec, hogy „Osztán jól megjártad magad...”, de többet semmit, szótlanul hordták halomba az elüszkösödött épületfát. Másnapra virradóra a lókupec fogatán hozta a fatolvaj az új gerendákat. De hát mit elé s hátra: egy hét múlva zsindelyeztek nagy énekszóval, hogy „Messze van a nyíregyházi kaszárnya...” Mielőtt kitűzték volna a tetőre a zöld ágat, ami a házépítés utolsó aktusa, körbe állták az embert s a díszes társaság szószólójaként azt mondta a lókupec: „ Márpedig ebben a globalizálódó, haszonelvű, tőkeérdekeltségű cifra világban semmi sincs ingyen! A jó barátság titka pedig a pontos elszámolás... Akkor pedig a fakitermelő barátunknak tartozol egy nap erdőléssel.” Csak úgy mellesleg jegyzem meg, jól sejtették, ez falopást jelent... Továbbá: „ Halkedvelő sporttársadnak adod az egyik műlegyező horgászbotodat. A kocsmában egy nap felszolgálsz. Egy hétig feljársz a medveszállásra tehenet fejni. A szarvasimádó erdőjárónak adod a legjobban vágó bőrnyúzó késed. Egy nap pedig füvet kaszálsz a lovaimnak. A cigánynéval egyezz meg, mert ő még nem tudott dönteni, lehet, hogy helyette kell verned a szomszédasszonyt...És az csak természetes, hogy mindenkinek segítesz építeni és oltani, mikor mire lesz szükség.”- de hát ezt talán kimondani sem kellett volna. Az ember belecsapott a lókupec markába – ezekkel legalább tudni lehet, hogy hányadán áll - majd elkezdődött a dínomdánom: itták a korcsmáros vizezett pálinkáját, hozzá vaddisznókolbászt faltak – mert a szarvasölő mellé lőtt – vörös áfonya szósszal, amihez nyersanyagot a cigányné hozott féláron.

Már jól benne jártak az éjszakában, amikor a duhaj társaság hosszas ölelgetőzés után magára hagyta az embert. Aki megtömte a pipáját s kiült a vén diófa alá megszusszanni. Nézni az estét, amikor elárvult csillagok keresik egymás társaságát, főleg a hullócsillagok. Ekkor az egyik csillag megmozdult. Nem úgy, ahogyan az üstökös szokott, hogy átcikázik az égbolton, aztán eltűnik a végtelenben. Nem. Ez szépen, lassan, egyenletes sebességgel haladt északról délre. Az ember úgy gondolta, ez lehet az ő csillaga, azért ilyen komótos, kiszámítható, szerény igyekezetű, diszkréten világító. Aztán rájött, hogy műholdat lát. Hát az se rossz, ebben a műrostos világban az ember csillag helyett érje be műholddal.

Egy kicsit még nézte a csillagos eget, majd lennebb csúszott a tekintete, oda, ahol a homályban csak sejteni lehetett az erdőt, amely körül öleli a tájat, vigyázza az embert, az állatot, még az álmokra is vigyáz, amelyek itt settenkednek az éjszakában – ezek voltak az utolsó gondolatai...

Na, itt a vége, fuss el véle, még ma is él, ha meg nem halt. Mert ha nem élne, arról nekem tudnom kéne.

^2010.01.25.