Valaky Vali volt valaki. Nem mindig, de egy idő után igencsak. Nem mintha Valakán nem nőttek volna ki valakik, de azért nem túl gyakran. Itt van mindjárt ez az egérke Senk Ili. Szegényke már az iskolában nagyon igyekezett - még Vali is az övéről másolta a matek dolgozatot –, de hiába, valami miatt neki nem sikerült valakinek lennie, így maradt senki. Ameddig ő ott né, senkiskedett-semmiskedett nagy szorgalmasan és becsületesen, addig Valaky Vali elkezdett hágni felfelé a szamárlétrán. Hágott, csak hágott szaporán, hogy szegény Ili alig bírta követni szabad szemmel. Nem is tudta sokáig tartóztatni magát, egyszer, egy bánatos őszi délutánon, amikor olyan sandán süt be a nap az irodákba, ahol már csak a stréberek teszik a semmit, indultában oda kérdezett a lázas tevékenységet mímelő Valinak, hogy hogyan csinálja. Hallgatni kell a Sugallatra – mosolygott sejtelmesen Valaky Vali. Ezt értetlenül hallgatta az elárvult Senk Ili, hiszen ő ugyan istenfélő keresztény lélek volt, de semmiféle sugallatot nem érzékelt a környezetében. Akkor pedig miféle sugallatra hallgathatott volna, nem?

Na, elég az hozzá, hogy miközben az ő csónakja megfenekleni látszott a vállalat háborgó tengerén, Valaky Vali egyre valakibb lett, mert – mind később kiderült – egyre figyelmesebben hallgatott a Sugallatra. Olyannyira, hogy egy szép napon – hipp, hopp, ott leszek ahol akarok – egy igazgatói szobában találta magát, ahol széket csúsztattak az immár egy vezetőhöz illően terebélyesedő ülepe alá. Az ajtajára pedig oda vésték, hogy „Kommunikációs igazgató”. Se több, se kevesebb. Ez magyarul amolyan szó hozó-vivő ember, akinek úgy kell beszélnie, hogy ne mondjon semmit, azt is minél zavarosabban, de a szövegben benne legyen, hogy „véleményem szerint”, mert ez takarja leginkább azt, akinek nincs véleménye.

Akkor ezzel meglennénk. Valaky Vali bundában volt, és élt, éldegélt volna, míg meg nem hal, de hát így nem lehet befejezni egy valamire való embermesét, most kell jönnie a váratlan fordulatnak. Jött is. Amikor Vali a Sugallat sugalmazására úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul. Jó pénzért. Hálából a jól végzett munkáért – kiutalt magának száz millió végkielégítést. Amikor pedig a pénzt biztos helyen tudta – püpü, nem jár –, visszahuppant az igazgatói székbe s végezte tovább a kommunikációs igazgatást. Potom havi másfél millióért. A világ jelen állapotában, tekintettel a dolgok menetirányára (így fogalmazna egy szóvivő), itt kellene véget vetni a történetnek, ám juszt sem!

Valaky Vali nem élvezhette sokáig a milliókat, mert egy szép téleleji napon – hóhullás, száncsengő, kéményfüst, fokhagymás kolbászillat, miegymás – megjelentek a rendőrök, hosszú lánccal, amelynek a végét a Vali csuklójára bogozták, mondván, hogy sikkasztás, hűtlen kezelés, csalás stb. alapos gyanúja áll fenn, és elvezették valahová, ahol ma is kelletlenül majszolja a rabkosztot. A pénz nem került elő, mint mondottuk. Vali biztos helyen tudja: java része a pártkasszában. Ahonnan feléje irányult a sugallat, hogy „nesze neked is, marad nekem is...” Akkor pedig minden rendben. Valaky Vali tud hallgatni, a Sugallat még inkább, ameddig az érdeke úgy diktálja. Jelen esetben úgy.

Senk Ili pedig azzal van elfoglalva, hogy sajnálja a földijét, és közben arra vár, hogy őt is megérintse a Sugallat. Egy szép nyári napon, amikor kék az ég, és nincs még túl meleg, hogy izzadjanak a hónaljak, a kertben egy sárgarigó pár hancúrozik, na akkor megjelenik hófehér lován a Sugallat, egyenesen a kéklő magasból száll alá, megfogja a kezét, mélyen a szemébe néz, és azt mondja:

- Mától kezdve te vagy a kommunikációs igazgató!

De hát Senk Ili a lelke mélyén tudja, hogy márpedig csodák nincsenek csak a rendes mesékben, az efféle embermesékben dehogy. Ezért aztán elmajszolja sovány uzsonnáját, s vissza indul az ő szürke, dolgos, kilátástalan becsületébe tovább senkiskedni.

^{Kolozsvár, 2010.01.30.}