Most egy olyan mese következik, amely feltárja, hogyan lett hajléktalanná a legkisebbik királyfi. Mert ahogyan az illik, hárman éltek királyfiként az aranyvesszőből font kalibában - na, hol is? - hát az égig érő nagy cseresznyefa alatt, s óvták a termést a tolvajoktól. Az égig érő nagy cseresznyefa a Kerekmezőben nőtt az égig, a Bekecs alatt, a hegy árnyékában, ahol a helyet megkímélik a koratavaszi fagyok, amelyek a Siklód-kő felől törtek a völgyre s leperzselték a gyümölcsösöket. Kivéve a Kerekmezőt, amelyet valami rejtélyes módon megvédett az Úristen, talán úgy, hogy felséges szájából meleget lehelt fagyos hajnalokon a cseresznyefa felé. Így aztán minden tavasszal égig érő menyasszonyi ruha pompázott a Kerekmezőben, nyárára pediglen beérett az Isten áldotta hólyagos cseresznye, amelynek nincsen párja e világon. A Kerekmezőt - amely se nem kerek, se nem mező, hanem déli fekvésű domboldal - máig nem tudni, mi végre nevezték el így a népek, elég az hozzá, hogy ezt az oldalt kora tavasztól késő őszig csókolgatja a nap szerelmetesen. A cseresznye pedig szemérmeskedve eleinte húzódozik, de aztán nem tud ellenállni, s pironkodva oda tartja egyik orcáját a csókos napsugárnak. Ettől aztán a gyümölcs fele sárgás, a másik azonban piruló, mint a szégyenlősködő falubéli lányoké, amikor este a kapuban sikerül a legénynek csókot lopnia.

Azt, hogy miért hólyagos a cseresznye, nem tudni, de hogy felségesen finom, azt igen, s emiatt volt aztán, hogy mindenféle tolvaj népek próbálták megdézsmálni a burkus király vagyonát. Merthogy az övé volt a fa s a cseresznye. Dehát ott voltak a legények, a három királyfi, bajvívásban a legkülönbek hetedhét országban, már a hírük is távol tartotta a dézsmáláson fondorlatoskodókat.

Azonban az élet véges, még a mesebeli királyoké is, elég az hozzá, hogy egy szép napon, épp cseresznyeszüret előtt őfelsége jobblétre szenderült. Ezzel aztán megkezdődtek a bajok. Királyt kellett választani, egyet a három fiú közül. A legkisebbik kijelentette, neki nem kell a korona, csak az égigérő nagy cseresznyefa s alatta az aranyvesszőből font kaliba, mert ő szolgálatra szegődött, védeni a csersznyevagyont, ennyi. Így aztán két aspiráns maradt. Amikor a legkisebbik durcásan félre vonult, összeült a két királyfi tanakodni, hogy akkor most már hogy legyen, mert pénz kellene a kampányra, sok pénz. Az államkassza pedig üres.

Eladjuk a kalibát, mondta a nagyobbik királyfi!

Amikor ezzel előálltak, a legkisebb megdermedt, hogy dehát akkor hol lakunk. "Majd lerohanjuk a Rapsóné várát", mondta a középső királyfi, mert csakugyan ide látszott a fent említett ingatlan. Amelynek várfokán tiszta időben látszott egy feketébe öltözött özvegy, aki ott várakozott, hátha feltűnik a szovátai úton a herceg fehér lovon... Hát azt az idegen hajlékot akarta lerohanni a hatalmi mámortól megrészegedett két nagyobbik királyfi. A legkisebbik azonban hallani se akart róla. "Nem gyalázhatjuk meg ezzel apánk emlékét", mondta. Nem, nem és nem!

Ekkor a középső - aki a legnagyobb cselszövő volt hármuk között - félre húzta öccsét s elkezdte győzködni, hogy hát tulajdonképpen ő sem akarja eladni az otthonukat, hogy is képzeli a nagy testvér, és szerinte csak úgy lehet megmenteni a királyi kalibát, ha összefognak. Ketten. A harmadikkal szemben. Mondjuk a kicsi lemondana a részéről az ő javára. Ő pediglen akkor közölné a naggyal, hogy nem adja el a maga részét. Ami így kétharmad lesz! Márpedig olyan hülye még a mesében sincs, aki egy kaliba egyharmadáért pénzt adna.

Summa summárum, a kisebbik testvér beleesett a csapdába: lemondott a részéről a középső javára. Mire a két nagyobbik nyomban eladta az aranyvesszőből font kalibát a legnagyobb cseresznyetolvajnak. Mert az ígérte a legtöbb pénzt. Így jutott az égigérő cseresznyefa s a királyi kalyiba ebek harmincadjára. A két királyjelölt pedig a pénzzel kedvére kampányolhatott, két kézzel szórhatta a pénzt a csókosoknak. S hogy végül ki lett a király?

Mindegy. Ha ez egy igazi mese volna, akkor most az következne, hogy a nép - az istenadta - elzavarta a Kerekmezőből a két semmirekellőt s visszahelyezte jogaiba, immár királyként, a legkisebbiket. Aki megbocsátott - mert mindig ilyen nagylelkűek a mesebeli kis királyfiak - ármánykodó bátyjainak s együtt laktak az aranyvesszőből font kalibában, vigyázták az idők végtelenjéig az isten áldotta, szemérmesen piruló hólyagos cseresznyét. Esténként pedig elbámulnak a Rapsóné vára irányába, hol egy feketébe öltözött bánatos asszony várja, hogy a szovátai úton megjelenjen a hófehér paripa, nyergében a mesebeli herceggel. S még ma is élnek, ha meg nem haltak... Mivel azonban a mienk embermese, hát kíméletlenül el kell mondanunk, hogy a legkisebbik fút legutóbb Ecsenye patakánál láttuk, ott, ahol a szovátai út elhúz a Bekecs és a Siklód-kő között, fel a Sóvidék felé. Autóstoppolt. Hátha valaki felveszi s elviszi Csaba atya árvaházába.

_{Kolozsvár, 2010.02.23.}