Három mondat, ugyanarról
Betűméret:
„Vajdaságban ismét népszerű lett a magyar nyelv tanulása”. „Hivatalos adatok nincsenek, de az elmúlt másfél évben több vajdasági magyar távozott Nyugat-Európába, mint a kilencvenes években”.Két állítás. Az egyik cím formájában jelent meg a Vajdaság Mán, a másik elhangzott az Újvidéki/Vajdasági Rádió Vajdaságon át c. műsorának egyik bejelentőjében („felkonf”, ha valaki inkább úgy szereti). Egyazon napon.
A hír címe arról tanúskodik, hogy kelendővé vált a magyar útlevél - ám maradjunk reálisak, a magyar mint uniós - útlevél, a nem magyarok körében is.
Mivel magyar útlevélhez viszonylag könnyű legálisan hozzájutni, az itteni szerbek is tanulnak magyarul, felfedezik sokan a magyar felmenőket, jól jöhet az állampolgárság megszerzéséhez, az viszont az útlevélhez, az útlevél pedig a boldoguláshoz.
Ne áltassuk magunkat, nem a Jókait eredetiben olvasni kívánó más nemzetiségűek aránya nőtt meg. Ez annak a bizonyos „pursuit of Happiness”-nek, a boldogság keresésének a megnyilvánulása, amelyet mint alapjogot az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya határozott meg.
A másik mondat, a felkonf, amely számomra megdöbbentő és elképesztő, pedig - amennyiben igaz - arról, hogy fogyunk, morzsolódunk, mi, itteni magyarok. Most már könnyebb is emigrálni, hiszen sokak számára a magyar útlevél nem(csak) eszmei értéket képvisel, nem(csak) a nemzethez való tartozás bizonyítéka, nem(csak) gyógyír ama bizonyos népszavazásra, hanem egészen egyszerűen eszköz (is) – eszköz, amely megkönnyíti a menekülést innen.
Attól tartok, hogy, mi itteni magyarok, egy újabb demográfiai veszteséget nem tudunk pótolni – miképpen nem tudjuk kiheverni a kilencvenes évek következményeit sem.
Aki mer, aki tud – menekül – szerbek, magyarok, ilyenek-olyanok. Menekülnek a kilátástalanságból és a kilátástalanságtól. Kinek van joga elmarasztalni újabb emigránsainkat? Ki mondhatja szemükbe, hogy maradjanak, újabb és újabb áldozatokat hozzanak, hogy továbbra is reménykedjenek?
A csalódottak, a mindenből és főleg mindenkiből kiábrándultak szerint Szerbia önmagát ássa el, ki tudja hanyadszor. Hogy ez valóban így van-e, nem is annyira fontos. Ami igazán fontos, hogy sokan így gondolják, így érzik.
A pontosan 12 éve felkorbácsolt reményekből mára semmi sem maradt. Az emberek nagy része megutálta a demokrácia szót is, mert az számukra a rablás, a hazudozás, a kirekesztés, az ilyen-olyan ügyeskedések fedőnevévé vált.
Egy, a mesterfokazat megszerzése előtt álló egyetemistától hallottam, szintén azon a napon, hogy még nem tudja hova megy a diplomájával, „de azt tudja, hogy itt nem marad”. A harmadik fontos mondat néhány óra alatt.
Reménytelenül korrupt, a szó eredeti értelmében – tehát, romlott - ez a társadalom. Itt nem a tehetséget, nem a tudást, nem az eredményeket értékelik és főképp nem a becsületességet, hanem a lojalitást, a piszkos munkák elvégzését, a lefelé taposást és fölfelé nyalást. Aki nem velünk, az ellenünk – és aki ellenünk, annak jaj lesz! Miközben minden robog lefelé a lejtőn, egyesek sütögetik a pogácsájukat, mások rovására. Szemesnek meg szófogadónak áll a világ!
A negatív szelekció rombol, ront, tönkretesz minden szinten, minden közegben.
Pesszimista lennék-e? Defetista, aki nem látja a sikereket, nem látja a fényt az alagút végén, nem akarja a javulást? Nem hiszem, hogy annyira pesszimista lennék, inkább konok, ha már itt maradtam, maradtunk - mindennek ellenére is.
Nem akarnám látni a jót? Vajon mi lehet az a jó, ha a demográfiai mutatók vészesek?
A mindennapos botrányok és álbotrányok, pártelnöki és párthuszári üzengetések és viszontválaszok, áskálódások, cselvetések, sárdobálások, zsarolások, kirohanások, alkuk és csereberék, a totális hatalomra való törtetés, a hatalomhabzsolási kényszer megnyilvánulásai talán elfeledtetik velü(n)k, hogy mi is lenne igazából az úgynevezett politikum létjogosultsága?
Márton Attila
Agyfájdító az októberek első hétvégéje előtti rituális játék. Évről-évre ugyanaz. Főszerepben Ivica Dačić, mellékszereplők: Dveri, Naši, a szerb pravoszláv egyház, a főszereplő éppen időszerű koalíciós partnerei, politikai hátterű erőszakszervezetek („szurkolók”), egy-két merész deklarált...
2012. OKTÓBER 2.
[ 9:31 ]
Bedobták a csontot, van mit rágni és min rágódni. Mintha Koštunica kérdezték volna – a jelenlegi hatalom népszavazásra bocsátja a Koszovó vagy az EU kérdést. Persze, amennyiben az EU Koszovó elismerését szabja a csatlakozás feltételéül.
Komoly szándék bejelentése, vagy üzenet az EU-nak: ha tovább feszítitek a...
2012. SZEPTEMBER 18.
[ 10:47 ]
Egy bizonyos Dragan Kolarević összeállította az általa (?) a „szerb kultúra számára végzetes politika zászlóvivőinek” titulált művészek és előadók listáját.
A tekintélyes nevekkel teletűzdelt lajstromra azok kerültek fel, akik Tadićot vagy Čedomir Jovanovićot támogatták választási kampányokban.
Mivel...
2012. SZEPTEMBER 12.
[ 9:22 ]
Nincs hozzászólás. Legyen az első!