Hosszú évek ideiglenes külföldön való tartózkodása után felkérést kaptam, hogy vegyek részt a közben gyermekkorom helyszínén párhuzamos szálakon intézményesedett nyári közéleti diskurzusok (Dombos Fest, Dombosi történetek, Vajdasági Szabadegyetem) mai polgári foglalatoskodásomhoz (mostanság leginkább társadalom tudósnak mondanám magam, ha a második tag nem lenne a lehetőségeimhez mérve túlzottan fellengzős) legközelebb eső rendezvényén, a szabadegyetemen. A visszatérés, ahogy azt Ady verséből és Krleža regényéből tudhatjuk, s most ’nem várt forrásból’, a rendezvényen szintén fellépő Dombóvári István humoristától is megerősítést nyert, mindig problémás. (Ezért válhatott oly sokszor a magas és a népszerű kultúrát egyaránt megihlető élményforrássá.)

Amiről értekezni szeretnék, az a kultúra egy speciális körülmények között létrejövő mezőjének, a kisebbségi kultúrának a természete. Az már néhány esztendeje világos, hogy én – a todomány tornyainak látogatásával töltött idő okán is – nagyon másként látom a kulturális lehetőségeket. Így a kultúra kapcsán itthon domináns diskurzushoz képest is eléggé radikális különvéleményem van. Ezt szeretném most grammába vetni, hogy ne temesse maga alá a közép-bácskai lösz (a helyszínen nem akartam terhelni a fiatalokból ülő közönséget, s most is inkább a másik oldalnak, az ott beszélőknek szánom ezt az eszmefuttatást). Mert sem a kultúra téves alapokra épülő modellje, sem az ezzel párhuzamosan futó sérelem-diskurzus nem visz előbbre. (Utóbbi kapcsán a legfrissebb szösszenetet l.: http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/siro-rivo-magyarkodas-90696.)

A kultúra (: könyv), egykori szerkesztőtársam Virág Gábor legjobb akaratú okfejtése ellenére sem normál piaci termék. Kisebbségi közegben még a népszerű kultúra sem az. (Nincs meg az a piacméret, az a kritikus potenciális fogyasztói létszám, amely képes lenne eltartani. Még a 3+2 sem működhetett volna külpiaci – anyaországi – kereslet nélkül.) Így a Tanyaszínház vagy egy másik volt szerkesztőtársunk által mostanság művelt formája a népszerű irodalomnak, a társadalomtörténeti alapokra építő nosztalgia-kabaré sem lenne képes eljutni az amúgy érte fizetni is hajlandó fogyasztókhoz, ha az állam/a politika nem tartana fenn egy, ezt a tevékenységet közvetíteni képes intézményrendszert. Közpénzből. A „magas”-nak mondott kultúrára mindez fokozottan igaz. Így illenők azt már a létrehozásától, a terjesztésén át, egészen a ’feldolgozásáig’ (: kritika) közjószágként/közszolgáltatásként kezelni. Hogy konkrét legyek: a könyv is közjószág. Meg a színház is az. Hogy miből lehet – piaci méretű kereslet hiányában – mű vagy előadás, az az intézményrendszer függvénye. (Az előbbiek íródhatnának a fiókoknak is, de a fiókban maradt művek – magam is igazolhatom – elsüllyedt termékek, másrész koránt sincs annyi belőlük, amennyit a kultúra munkásai saját mítoszteremtő diskurzusaikban feltételeznek, de semmiképpen sem alakítják a kultúrát magát.)

A fő kérdés, hogy milyen mechanizmusokat tudunk fenntartani annak érdekében, hogy a kultúra fentebb jelzett három mozzanata során ne sikkadjanak el saját (: kisebbségi/magyar/egyetemes) „értékeink”, de a népszerű termékek fogyasztói se maradjanak hoppon!

Egy, a magyarországi rendszerváltás gazdasági eseményeit bemutató kurzuson – ahova a tornyok látogatásai során volt alkalmam elvetődni – Voszka Éva tanárnő bevezetésként Carl Schmittet idézte: „Minden vallási, erkölcsi, gazdasági, etnikai vagy más ellentét politikai ellentétté változik, ha elég erős ahhoz, hogy az embereket barátok és ellenségek szerint hatékonyan csoportosítsa.” Az otthoni privatizáció megítélése sem tudott mentes maradni a schmitti tételtől, s az itthoni kultúrával kapcsolatos események sem tudják feledtetni a korántsem makulátlan szerző kijelentésének igazságát.

Az is feltűnt a szabadegyetemen megnyilatkozó itthoni közszereplőknél, hogy a kultúráról és a politikáról alkotott képzeteiket nem igazán képesek összebékíteni. Tartok tőle, hogy ez azért van így, mert a politikát illetően (bár erősen tartja magát a vélekedés, hogy ahhoz és a focihoz mindenki ért) továbbra is alulinformáltak vagyunk. Az, ahogy Kishegyesen is elmondtam, s e rovatban is már nem egyszer leírtam, nem más (se több, se kevesebb), mint a mindenkire kötelező döntések meghozatala. E döntések meghozatala hiányában nem lesz jobb a közö(n/s)ségnek. A kultúrának sem. Nem mellesleg politikai döntést csak a politikum képes meghozni. Ahogy a felelősség is az övé. (Kétség kívül nem árt a döntéshozatal folyamatába beiktatni a szakmaiság lépcsőfokait is. Ez lenne a közpolitika feladata.)

Ám, ha sem a kultúra közjószág-természetét, sem a politika „igazi” szerepét illetően nem sikerült dűlőre jutnunk, akkor nem várható el, hogy közösségi szinten jó döntéseket hozzunk. A kultúra és a politika útjai továbbra sem lesznek elkülöníthetőek. Amíg ezt az alapból problémás viszonyt, illetve a közjószág-jellegből adódó lehetőségeket/korlátokat nem próbáljuk meg átláthatóbbá tenni, nem várható előrelépés. Legfeljebb csak régi (áttételekkel politizáló) önkényurak vádolják politikusi önkénnyel a mai döntéshozókat – miközben e két megoldás közt nincs érdemi különbség.

Ez is szerves része a mi kis (politikai) kultúránknak.

De a kultúra konstrukció. Meg lehet(ne) változtatni.

Pap (Peé) Tibor