A hétvégén volt alkalmunk Veszprémben is előadni a berni konferenciára készített anyagot. A rendelkezésre álló húsz percben Sarnyai kollégával igyekeztünk az új helyzet kínálta lehetőségeket is körüljárni. Mert a dolgok alapjaikban változtak meg. (Már ami a kisebbségpolitikai célkitűzések megvalósíthatóságának a nemzetközi megítélést illeti.) Ezt az új kisebbségeket körülölelő klímaváltozást szeretném most a múltkorinál kicsit részletesebben is bemutatni, mert az előző bejegyzésben azt éppen csak érinteni sikerült.

A skóciai események fő, az egész önrendelkezési klímát befolyásoló aktora az Egyesült Királyság volt. Azzal, hogy fel merte vállalni a népszavazás kiírását, nem tett kevesebbet, mint hogy előre elfogadta egy, biztosan meg nem jósolható kimenetelű, döntés eredményének a rá is érvényes kötelezvényeit. (Az, hogy az eredményét az egyes szereplők – EK, EU – a maguk javára próbálták meg át/elfordítani a jóléti sovinizmus olyan eszközeivel, mint a közös pénz, a bankrendszer és a nagy cégek elvándorlásának vagy az EU-csatlakozási procedúra ’szükségszerű’ megismétlésének a felemlegetésével, most mellékes. Olyan kampánytényezők ezek, amelyek az önrendelkezés kérdéskörét hosszabb távon nem képesek blokkolni.) A lényeg az EK szempontjából esetleg kedvezőtlen kimenetelű döntés kötelező érvényű előzetes elfogadása volt. A katalóniai törekvések – mint tudjuk – ezen, mellékesnek semmiképpen sem nevezhető, feltétel végett futnak sorra zátonyra. A novemberi sem lesz ügydöntő, csak véleménynyilvánító, mivel annak „jogosságát” a spanyol kormányzat továbbra sem ismeri el. De ezt az álláspontot – a skóciai események után – már nem lesz módja sokáig védeni. Érvelés most még arra alapozódik, hogy a spanyol alkotmány ilyesmit nem tesz lehetővé. Ám az új körülmények közepette immár nem a törekvés a tarthatatlan, hanem az alkotmány erről szóló rendelkezési tekintendők elavultnak és felülvizsgálatra szorulónak.

A poszt-szocialista országok zömében is hasonló eszközökkel tudták eleddig elejét venni az önrendelkezési törekvéseknek. Az Egyesült Királyság azonban elég nagy méretű és befolyásos tagállama az EU-nak ahhoz, hogy mintául szolgáljon a több szempontból is kihívásokkal küzdő újdemokráciák számára. Nagyon erős (hivatkozási a)lap került most a legkülönfélébb fajtájú önrendelkezési követeléseket megfogalmazó kisebbségi/nemzeti közösségek kezébe.

Amit a skót példából e közösségeknek is mindenképpen illene átvenni, az az érintettek demokratikus öntudata. A népszavazási listára a jogosultak 97%-a iratkozott fel, s 86%-a vette is a fáradtságot, hogy – saját preferenciát kinyilvánítandó – az urnák elé járuljon. Ez olyan mértékű legitimitást kölcsönzött az eseménynek, amely az önrendelkezési kérdésekkel kapcsolatos minden nemű jogászkodást felül képes írni. A többségi elvű döntéshozatal (: demokrácia) fő jellemzője, hogy a kialakult intézmények nem lehetnek ellentétesek a többség (: a választók) – s ez alá a regionális többségek is oda értendőek – demokratikus igényeivel. Az Egyesült Királyságnak a skóciai népszavazáshoz való hozzáállása révén immár az önrendelkezési törekvések is a posztmateriális javak sorába kerültek. Teljesen legitim értük küzdeni a demokratikus eljárási mechanizmusokra oly érzékeny EU tag- és tagjelölt országok polgárainak is.

Ám törekvéseik csak akkor válnak igazán ’méltánylandóakká’, ha azok kialakításában a skóciai szavazók arányait megközelítő mértékben vesznek részt az érintett polgrárok. Itt nem arról van szó, hogy mindenkinek ugyanazt kell képviselnie. Az azonban sokat lendít egy-egy ilyen ügyön, ha a közösség meghatározó többsége bevonásra kerül a már meglévő intézmények működtetése során – amilyenek a nemzeti tanácsok megválasztása Szerbiában – vagy egy-egy még kialakításra váró forma – mint pl. területi autonómia Székelyföldön – nyilvános ’kihordása’ kapcsán.

Az október 26-án megrendezésre kerülő nemzeti tanácsok megválasztásai Szerbiában nem csak arról döntenek, hogy a perszonális autonómiának az éppen aktuális jogi környezetben megvalósítható elemeiről kik hozzanak mindenkire kötelező döntéseket a következő időszakban, de abban a tekintetben is meghatározóak lesznek, hogy milyen további – a kulturális autonómia hatáskörein túlra mutató, illetve azokat pontosító/kiterjesztő – elképzelések kerülhetnek be az egyes közösségek – pl. bosnyák, magyar – követeléseinek sorába. S az össz-szerbiai diskurzustérbe is.

A tét nagyobb, mint gondolnánk.

Pap (Peé) Tibor

_{* A szerző Jedlik Ányos doktorjelölti ösztöndíjas. A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.}