Ha egy idegen vetődik be bármelyik templomunkba, különösen, ha azt nagyhét és húsvét táján teszi, azt hiszem, hogy vajmi keveset ért abból, ami ott történik, amit ott lát. Egy-egy európai nagyvárosban járva óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy például egy távol-keleti ember mit ért meg abból, amit lát. A kommunizmusban nevelkedett kínainak mint jelent egy Pietà- vagy egy Mózes-szobor? Mit gondol egy Japánból érkezett zen buddhista, amikor Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festményéről beszélnek a milánói Kegyelmeknek Szent Anyja domonkos kolostor ebédlőjében? Vajon egy mianmari turista számára mit mond Bernini Glóriája vagy éppenséggel egy erdélyi locsolkodás?

De nemcsak az idegen szembesül a kérdések sokaságával. A hívő embernek sem könnyű eligazodni a szent napok üzeneteinek és váltakozó szertartásainak rengetegében. Sőt Péter apostol hitéhez hasonlóan az ő hite is próbára tétetik. De a dolgok mélyére már az értelem sem képes behatolni. Az út kezdetén-e vagy félúton – nem tudom – az emberi ész kénytelen átengedni a hitnek a mélységek kutatását és boncolgatását. S aztán egy bizonyos pillanatban kiderül, hogy a hitnek káoszrendező ereje van, mert nem veszik el a részletek tudományos magyarázásában, hanem az egészet igyekszik átlátni.

A nagyhét folyamán, különösen pedig a szent háromnap idején a különböző gesztusok, szertartások és imák a káoszt és a töredezettséget sugallják. A tarkaság közepette egy kívülállónak, de igen gyakran a bennfentesnek sem könnyű ráérezni az ünnep vezérfonalára és alapüzenetére. A virágvasárnapi, a nagyheti és a húsvéti bibliai szövegek bőségének zavarában témáról témára cikáznak gondolataink. Sok minden forog a fejünkben, sok mindenről elmélkedünk, sok dologról hallunk, de az az érzésünk, hogy alapvető kérdéseinkre nincs válasz. Pontosabban: éppen arról nincs kielégítő információnk, amit ünneplünk. Húsvétot ünnepeljük, ami egy leírhatatlanul bonyolult valóság. Sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy olyasvalamit ünneplünk, amit eddig senki sem tudott leírni, és olyasvalamit, amit mindezidáig senki sem látott.

Jézus feltámadását senki nem látta. Az eseménynek nincs szemtanúja. Illetve mégiscsak van. Furcsa tanú: a látó sötétség. Erre a „szemtanúra” a megboldogult Martini bíboros hívta fel a figyelmünket. Szerinte a feltámadás egyetlen igazi szemtanúja az éjszaka. Furcsa. Mégis a húsvéti Öröménekben az egyház szívének a mélyéről csengenek fel a dicsőítő szavak: „Ó valóban áldott éj, csak te voltál méltó, hogy tudjad a napot és órát, amelyben Krisztus a halálból feltámadt.” És mit tud ez az éjszaka: csak a napot és az órát, vagy azt is, hogy pontosan mi történt? Mi történt abban a számunkra ismeretlen éjszakai pillanatban a sziklába vájt új sírboltban? Hogyan zajlott az esemény, amit mi az Úr feltámadásának hívunk? Mit tudunk mi emberek mondani olyan dolgokról, amelyek kívül állnak emberi tapasztalatunkon – amelyek a sejtés, a megérzés vagy a hit talaján mozognak?

A sejtés nem tapasztalat, hanem ködös látás, homályos megközelítés. A hívő embernek a hit siet segítségére, hogy a homályban rejlő misztériumból valamit megértsen. A hitre van szükségünk, hogy megnyíljon a szemünk és lelkünk a csoda előtt, amit a Szentlélek vitt végbe húsvét áldott éjszakáján. Pál apostol mondja a Rómaiaknak írt levelében, hogy a Szentlélek isteni ereje, „a szentség Lelke” szállt le Jézus holttestére és – a Teremtés könyvének szavaival élve: „éltető lélekké”, életet lehelő életté formálta át. Az isteni éltető erőt viszont nem lehet bezárni, helyhez kötni. Ezért a történelem minden pillanatában és minden eseményében megjelenhet. Kitört a jeruzsálemi sírból, s ebből kifolyólag öröm tölti el szívünket. A halál, a bűn, a szenvedés sötétségén a remény öröme vesz erőt. Mert húsvétot nem lehet szomorú lelkülettel ünnepelni.

Húsvét ünneplése nem valamiféle menekülés „a szent kábultság” állapotába, hanem üzenet arról, hogy itt, a konkrét helyzetben, a kapott időben és az adott körülmények között kell megélnünk a Feltámadott iránti hűségünket.

Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2018. április)