Nem mondhatom teljes biztonsággal magamról, hogy mindig következetes vagyok. Azt viszont szilárdan állítom Pál apostollal együtt, hogy a jót akarom, de sokszor nem azt teszem. Szóval nem könnyű embernek lenni. Belső harcaink szinte minden lelki tartalékot felemésztenek. Nagyon sebzettek és sebezhetőek vagyunk. Könnyen elbukunk. Az élvezetek oltárán elégetjük a harcedzettség embererősítő erényeit. A fegyverletétel veszélye Damoklész kardjaként szüntelenül ott lebeg fejünk felett, hiszen pillanatokig tartó élvezetekért cserébe képesek vagyunk el nem múló lelkiismeret-furdalást vállalni. Tetteink következményére nem gondolunk eléggé. Pedig minden tett elkerülhetetlen velejárója a következmény. Ha a tiltás ellenére átmegyek az építkezési területen, akkor számolnom kell azzal, hogy bármilyen épületanyag a fejemre eshet, akár egy szabadugrást ejtőernyő nélkül gyakorló mesterrel együtt is. És ki a hibás? A választ tudjuk, de annak, aki már a másvilágról nézi, hogyan szállítják el élettelen porhüvelyét, annak már mindegy, hogy kinek volt igaza, vagy ki a bűnös. Hogy mennyit tanult ezen a földön elkövetett hibájából, azt nem tudom. Még nem jártam meg a másvilágot, s ilyen jelentéssel nem tudok szolgálni.

Azt viszont látom, hogy az emberek gyakran igen súlyos lelkiismereti terheket hordoznak. A gyóntatószék, a lelki beszélgetések felszínre hozzák többek között az abortált gyermek fölötti belső könnyek folyamait. Azt is ki kell mondanom, hogy nem csak a „konzervatív katolikus egyháztól elvakított” nők gondjaival találkozom. Sőt majdnem azt kell mondanom, hogy azokból alig van. Nem azt akarom mondani, hogy ezek könnyebben elviselik bűnük következményét, vagy esetleg nagyokat „álszenteskednek”, hanem azért, mert már szent könnyeket könnyeznek, azaz a szentgyónásban az isteni irgalommal megmosott lélek bűnbánó könnyeit.

Szóval olyan személyek keresik a megoldást az abortusz következményeinek gyógyítására, akik nem „a katolikus egyház maradi és embertelen erkölcsi tanításának légkörében nőttek fel”. És akkor elgondolkodom rajta, hogy hogy is van ez. Mi hajtja őket a megoldás keresésére? Mivel van gondjuk? Miért van az, hogy pszichológusok és pszichiáterek felkeresése után sem nyugszanak le – vagy csak ideig-óráig – s jönnek a „lelkészhez”? Vagy egyáltalán miért van gondjuk, hiszen ha nincs erkölcsi törvény, akkor nincs sem felelősség, sem ítélet. Róluk elmondhatjuk, hogy szabadok, mentesek az egyházi „agymosástól”, nem ijesztgette őket senki pokollal vagy örök tűzzel, de még vörös szemű vasvillás Luciferrel sem. Sőt az orvietói székesegyházban sem jártak, hogy látták volna, hogyan viszi az ördög a pokolba az utolsó ítélet festőjének feleségét. Mert valami miatt a művész úgy látszik oda kívánhatta őt. Tehát „a vallási szabadúszó” sem kerülheti el a lelkiismeret nyugtalanító hangját. Vagy ahogyan azt nagyon szépen mondja édes anyanyelvünk: a lelkiismeretnek „a furdalását”.

Tudok a lelkiismeret megnyugtatására irányuló emberi furfangosságokról is. Ezek lényegében hasonlóak a szemét szőnyeg alá söpréséhez. Az ember pótcselekvésre szánja magát, munkamániába menekül, minden után kapkod, csakhogy elkerülje a megállást vagy a csöndet. Mert amíg a túlbuzgóság lármás fellegeiben repdes, addig nem hallja „a belső hangot“, de mihelyt lenyugszik, feltör a mélyről a nyugtalanító hang. Mert a lelkiismerettel nem lehet manipulálni.

Az abortusszal kapcsolatban voltak és lesznek is mindig nagy viták. Életvédők és abortusz-pártiak a jövőben is ütköztetni fogják véleményüket. Alig néhány héttel ezelőtt még arról olvastam, hogy az idén ugrásszerűen megnőtt az életért menetelő emberek száma. Gondolom: a nyugati felvilágosult világban. Keleten vagy pontosabban Közel-Keleten, esetleg Afrikában ilyen nem történik. Ott az életet életként tisztelik, s nem arról vitatkoznak, hogy mikortól ember az ember, és meddig ember az ember. Ott az élet isteni ajándék és isteni misztérium, amely minden körülmények között elfogadandó. Ott nem „szuperálják” ki – mintegy a Teremtőt felülvizsgálva – már születésük előtt a nem kívánatos és bizonyos (ál)orvosi megállapítások szerint betegnek számító védtelen magzatokat. (Érdekes, a búzacsíráról még nem folytatnak tudományos vitákat, hogy az búza-e, vagy sem.) Mi pedig – lásd a legújabb írországi népszavazást, aminek eredményét a miniszterelnök „csendes forradalomnak nevezte” – az életet gyilkolással akarjuk megvédeni!

Harmath Károly OFM