2014. október 23.

A három magyar nemzeti ünnepünk közül kettőn is egy-egy szabadságharcunkról emlékezünk meg. Beszédes ez az adat, egyrészt mutatja azt, hogy az elmúlt évszázadokban sokszor híján voltunk ennek az állapotnak, másrészt azonban azt is, hogy a magyar nép számára nagyon fontos ez az érzés és érték.

Ha végigfutunk az újkori és a legújabb kori történelmünkön, leírhatjuk azt szakadatlan szabadságharcok folyamatával is, hiszen ebben az időszakban először a török és a német között őrlődtünk, majd a német, s végül a keletről jött orosz elnyomás ellen küzdöttünk.

Feltehetjük a kérdést, hogy bennünk, magyarokban, miért ilyen erős és olthatatlan a szabadságvágy? Olyannyira, hogy ha egyetlen tulajdonsággal kellene bennünket jellemezni, akkor ez lenne az. Olyannyira, hogy a világ a találmányaink mellett a szabadságharcainkról ismer bennünket.

Persze a választ igazából nem tudhatjuk, de köze lehet hozzá eredetünknek is. Mielőtt a Kárpát-medencébe érkeztünk volna, több évezredet ugyanis a hatalmas eurázsiai sztyeppén lovas nomád népként vándoroltunk, s a harciasság mellett a hatalmas puszta végtelensége egyben a mérhetetlen szabadságot is belénk oltotta. Bizonyára most legyintenek, hogy mikor volt az, de nem szabad elfelejtenünk, hogy több évezredről beszélünk, miközben a Kárpát-medencében „alig” több mint egy évezrede élünk.

Az 1956-os forradalom hozzánk, délvidéki magyarokhoz, távolabb áll a többi nemzeti ünnephez képest, hiszen épp abban az időszakban zajlott, amikor a kommunista ideológia az egyes nemzetrészeket a lehető legtávolabbra szakította el egymástól, sőt tagadta magának az egységes magyar nemzetnek a létét is. Azonban nagyon fontos e forradalom, hiszen épp akkor történt, amikor a világban már mindenki, s talán maguk a magyarok is, leírták a magyar nemzetet. Hiszen túl voltunk két vesztes világháborún, a trianoni traumán, a II. világháború után a különbő országokban elkövetett borzalmakon.

S mikor már mindenki azt hitte, hogy megtört e történelmi nép gerince, akkor robbant ki Pest utcáin az egyetemisták tiltakozó mozgalma. S hiába volt akkor a világ legerősebb szárazföldi hadserege a Szovjetunióé, a pesti srácok a tankok ellen kézifegyverekkel és Molotov-koktélokkal vették fel a küzdelmet. S hiába volt a hatalmas túlerő, a magyar szabadság érdekében mindent, még az életüket is feláldozták.

Mondhatnánk, hogy hiába, hiszen a forradalmat tíz nap alatt eltiporták. Ahogy tették azt az összes többi szabadságharcunkkal is. Mondhatnánk, hogy hiába a nagy szabadságvágy, ha minden egyes esetben vesztesek voltunk.

De ez nem igaz, hisz épp ezek a szabadságharcok adtak újra erőt és tartást a nemzetnek, ezek töltötték fel ismét hallatlan energiával a magyar embereket. A szabadságharcaink elbuktak, de mindegyikükkel meghátrálásra kényszerítettük a bennünket leigázni kívánó nagyhatalmat: a Bocskay-felkelés után jött a bécsi béke, a Rákóczi-szabadságharc után a szatmári béke, az 1848-49-es forradalom után az 1867-es kiegyezés, az 1956-os forradalom után pedig az 1989-es rendszerváltás.

S mit üzen nekünk ma a forradalom? Azt, hogy lehet, hogy sokszor kicsiknek és erőtleneknek tűnünk, de az erő, a szabadságvágy olthatatlanul bennünk van. Lehet, hogy sokszor megaláznak bennünket, de a gerincünket nem tudják eltörni, s lehet, hogy úgy tűnik, hogy már vesztesek vagyunk, de ez igazából rajtunk múlik, hogy ténylegesen így van-e.

A mindennapi csatáinkban ugyanis hűnek kell maradnunk nezmetünkhöz, történelmünkhöz, vagyis önmagunkhoz. Az értékeinket nem adhatjuk fel, ha méltók akarunk maradni szabadságharcaink hőseihez. Az életünk minden pillanatában tudatosítanunk kell, hogy a szabadság nemzetének tagjai vagyunk, s bármilyen legyenek is a körülmények körülöttünk, ennek megfelelően kell nap mint nap cselekednünk is.

Isten éltesse a magyar szabadságot, Isten éltesse a magyar nemzetet !

Zsoldos Ferenc