Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a színész élete szerepeiből van kirakva. Amikor szerepeiről, rendezéseiről szólunk, róla beszélünk. Amikor szerepeit említjük, ismerőseinkről beszélünk, ismerősökkel találkozunk, akikkel a színházban találkoztunk, és akikkel bennünket Pataki László ismertetett meg, akiket ő tett számunkra emlékezetessé. Általa találkozhattunk Goldoni mindig és mindenre hazugsággal reagáló aranyifjú Leilójával, ő ismertette meg velünk a szeretni képtelen, de érzelmes külvárosi vagányt, Molnár Liliomát, Beaumarchais A sevillai borbélyából ismert, a szerelméért mindenre hajlandó Almaviva grófot, a gátlástalan ravaszságot és a pénzsóvár romlottságot magában egyesítő Ben Jonson jegyezte Volponét, Ibsen Kísértetekjének kenetes, de gonoszságtól sem visszariadó Manders tiszteletesét, a nagypolgári családot belülről leleplező Krleža életre hívta Leone Glembayt, a virágáruslányból hercegnőt formálni kívánó Higgins professzort Shaw komédiájából, Rettegi Fridolint, legripacsabb vidéki színidirektort, a másik Krleža-alakot, vitéz Urban Olivert, az egykori diplomatát, világfit, aki fokozatosan süllyed a társadalmi ranglétrán, míg eljut a felismerésig, hogy számára egyetlen kiút létezik – az öngyilkosság, Brecht Bicska Maxiját, a gátlástalan, nagystílű gengsztert, aki végül is a legemberibb dolgon, a szerelmen bukik le, O’Neill színészóriását, James Tyront, aki aprópénzre váltotta tehetségét és tönkretette családját is, a madáchi Tragédia egyszerre fényt és kételyt hordozó ördögét, Lucifert, Háy Gyula történelmi drámájából Zsigmond császárt, aki a koronáért semmitől sem retten vissza, nemzeti drámánkból Bánkot, a nejét és az országot egyaránt és együtt féltő királynő-gyilkos nagyurat, Dürrenmatt Romulusát, az utolsó római császárt, aki császárként is egyszerű halandó, gondolkodó emberként is kellő öniróniával tekint szét a világban, a Cervantes alkotta, musicalbe átirányított tragikomikus lét irodalmi prototípusát, Don Quijotét, a bús képű lovagot, Jóbot, ki egyszerre a tűrés és a lázadás alaptípusa, kit itteni, honi megtapasztalás alapján formált néhai költőtársunk, Tóth Ferenc, s kit Pataki olyan erővel keltett életre, hogy országos színészdíjjal kellett jutalmazni, Trigorint és Szerebrjakovot, Csehov önimádó, önző „hőseit”, Németh László önmagáról mintázott körorvosát, kinek merész álmait nem más, mint felesége szemléli értetlenül, Brechttől A kaukázusi krétakört fémjelző Acdakot, a falusi bírót, ki józan paraszti eszével nem csak felismeri a cselédlány veszélyt vállaló emberségét, hanem arra is van bátorsága, hogy igazságos ítéletet hozzon, a Shakespeare nevéhez kötődő legismertebb szerelmespárt segítő barátot, Lőrinc papot, Moliére-től a világirodalom legismertebb álszentjét, Tartuffe-öt... Hogy csak Pataki László legmarkánsabban megformált alakjait említsem. Drámahősök, komikusak és tragikusak végenincs hosszú sorát, embereket, gazdagokat és koldusokat, igazakat és hazugokat, áldozatokat és hóhérokat, hősöket és gonosztevőket, ügyefogyottakat és élelmeseket, mindenfélét, de kivétel nélkül olyanokat, amilyenek mi színházi nézők vagyunk.

És nem egyszerűen arról van szó, hogy a színész szerepeket tolmácsolt, ennél sokkal többről. Arról, ami Patakit látván természetes volt, hogy a rá osztott szerepeket kiegészítette, teljesebbé tette, ahogy mondani szokás, eleven hús-vér alakokká formálta. Mert úgy ábrázolta őket, hogy elhittük létezésüket. S közben észre sem vesszük, hogy mindannyian Pataki László hangján, mozdulataival „szólaltak” meg. Azon a kissé orrhangú, kissé beszédhibás, jellegzetesen patakias tagolású, mindenekelőtt az értelmi közlésre ügyelő beszédmodorban, illetve a jellegzetes Pataki László-s gesztusokkal, mindenekelőtt emlékezetes kézjátékával. Nincs ki, ne vette volna észre, s ne jegyezte volna meg magának egy életre Pataki László tenyereinek „beszédét”. Két hatalmas tenyerének mindent elmondani tudó, véleményt, érzelmet, gondolatot, magatartást pontosan kifejezni képes „játékát”.

Amennyire igaz, hogy a színjátszás a legkegyetlenebb művészet, hiszen a születés pillanatában visszahozhatatlanul meg is hal, annyira igaz az is, hogy a nagy színészre, a nagy színészi alakításokra sokáig emlékezünk, egy életre megjegyezzük őket. S nem is elsősorban annak alapján, amit az írótól tudunk meg egy-egy drámai szereplőről, hanem főleg annak alapján, amit a színész mutat meg belőle, tesz számunkra hitelessé, felismerhetően valószerűvé. Ez a felismerhetőség és hitelesség a színészet titka. Úgy formálni meg minden alakot, hogy az önmaga s megismételhetetlen legyen, de ugyanakkor érezzük benne a színész egyéniségét is. A színészi lét jólismert paradoxonja, hogy szerepeit saját egyéniségéhez kell adaptálnia, miközben ő maga az adott szereppé alakul át. Egyszerre van belül és kívül a szerepen, azonosul vele és küzd azért, hogy saját egyéniségét ne adja fel.

Fentebb említettem e gazdag színészi pálya szerepei közül a legfontosabbakat, jóllehet, tudjuk, a sor ilyen vonatkozásban tetszés szerint bővíthető, érthető, hogy a színészi paradoxonról mondottak értelmében felmerül bennünk a kíváncsi kérdés: szerepei milyen emberré formálták Pataki Lászlót? Biztos, határozott választ a kérdésre nem tudnék adni. Tudom ellenben, hogy hol közvetlen, hol magába zárkózó volt, olykor jó vele együtt lenni, de olykor tanácsosabb volt messze elkerülni, kellemes is és kellemetlen is, kedves is és cinikus is tudott lenni. Szerepei hatására volt ilyen? Nem tudom. Talán. Meglehet. De tudom, hogy szerepeiben Pataki László rendre megmutatta ezek ellentmondásosságát. A császárban a komédiást, a papban az embert, aki segít és azt is, aki elpusztít, a fösvényben a szenvedély károsságát és azt a nyomort, amit a szenvedély okoz, a ravasz ellenszenvességében azokat a vonásokat, melyek szimpatikussá teszik, az útonállóban, a csibészben a szív melegét is, abban, akit az igazságtalanság kínoz, hitét is az igazságban, a szépszavúban az álnokságot, a hatalmasban a halandót, a bohócban a szenvedőt, a szenvedőben a ripacsot, a szellem emberében a szellem nyomorát, kisszerűségét, az áldozatban a hóhért, az ítélkezőben az elítéltet... Ne folytassuk, bár nyugodtan megtehetnénk, mivel az említett ellentmondások, s minden lehető emberi ellentmondás nem kitalált, hanem valós, Pataki László szerepeiben rejlő. Szerepeinek impozáns galériájában egyik sem egydimenziós. Mind élő, valós. Létező alakok, mert ellentmondásokból vannak szőve, ilyenné formálta őket a színész, aki kiválóan ismeri az életet, az embereket, akit látva önmagunkra ismerünk.

Abban a kegyetlen alkuban, melyet a színész – aki ha bejön a színre, akkor egy világ születik – köt az idővel, s mely alku szerint a színész művészete addig él, amíg ő előttünk áll, amíg „játszik”, a színésznek a dolgát nehezíti, hogy hármas feladatnak kell eleget tennie: meg kell mutatnia a szerep valószerűségét, nem szabad feladnia önmagát és lehetőséget kell adnia nézőinek, hogy önmagukra ismerjenek, úgy érezzék, tükörbe néznek.

Pataki László mindezt tudta – ezért volt nagy színész.

Nem csak tehetséges, több annál, rendelkezett olyan pluszenergiával, amely arra kényszerítette a nézőt, észrevegye, jelenlétére felfigyeljen, hatása alá kerüljön. Ha a színészet titka az említett hármasságnak maradéktalanul eleget tenni, akkor a nagy színész titka az a plusz energia, amely bennünket hatása alá von. És ennek az energiának köszönve emlékezünk alakításokra, egy-egy elhangzott mondatra, egy-egy jellegzetes mozdulatra.

Saját sugárzó ereje és tehetsége mellett a nagy színésznek szerencsére is szüksége van, nevezetesen arra, hogy legyen mellette, mögötte egy csapat, amely képes színvonalas előadások létre hozására. És Pataki Lászlónak megadatott ez a szerencse. Már a kezdet kezdetén, 1945-ben, amikor Szabadkán megalakult a vajdasági magyarság első állandó színháza, melynek első előadásában főszerepet alakított, s melyet ő is rendezett, attól kezdve lelkes és tehetséges csapat vette körül. Engedtessék meg, hogy a teljesség igénye nélkül említsünk néhány nevet, a társulat tagja volt Raczkó Ilus, Balázs Janka, Cathry Nelly, Ferenczy Ibi, Szabóné, Fazekas Piri, majd Heck Paula, Romhányi Ibi, Karna Margit, Süveges Eta, Tóth Éva, Majoros Kati, Bada Irén, Jónás Gabriella a nők, Sántha Sándor, Németh Rudolf, Fejes György, Szilágyi László, Szabó István, Versegi József, Godányi Zoltán, Czehe Gusztáv, majd Albert János, Árok Ferenc, Korica Miklós a férfiak közül, továbbá olyan megbízható epizodisták, mint Kunyi Mihály, Juhász Anna, Nagy István, Dóró Emma, s természetesen rendezőként Garay Béla, majd Virág Mihály, rövid ideig Varga István, később pedig ifj. Szabó István, akárcsak a kiváló díszlettervező Petrik Pál, s nem utolsósorban a jószimatú színházcsináló direktor, Dévics Imre. Bizonyos, hogy nem voltak mindannyian Patakinak gyakorta partnerei, de együtt olyan közeget jelentettek, amely nélkülözhetetlen a tehetség kibontakoztatásához. Ha valahol, akkor a színjátszásban kell egy csapat, és Szabadkán ez nem csak majd három évtizedig együtt volt, annak ellenére, hogy egyesek távoztak, mások pedig időközben jöttek, hanem a társulat gerince Patakival együtt fejlődött, ért jelentős színésszé.

Érthető, ha Pataki Lászlóról írunk, akkor mindazokról írni kell, meg kell említeni mindazokat, akik Pataki harmincegynéhány szabadkai éve alatt vele, mellette léptek fel. Ugyanakkor, színjátszásunk történetéről csak úgy írhatunk, ha kiemelten, elsősorban Pataki Lászlóról írunk. Pataki László színészete az a magaslati pont, amelyről a jugoszláviai magyar színjátszás 1945-től évtizedek alatt áttekinthető, belátható.

Pataki Lászlóra emlékezve színjátszásunk legnagyobb sikereit idézzük fel.

Gerold László