Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre csúnyácska) kötet (Vajdasági lakodalom, Forum), akárcsak a nyári vándorszínházunkban gyepre került ősbemutató (Hangos disznók harapnak) nagyobb szakmai segítséget érdemelt volna. A kötet igencsak cammogva induló címadó szövege a túlbeszélés, a fárasztó üresjáratok elkerülése végett komoly dramaturgiai és szerkesztői beavatkozást igényelt volna, éppen úgy, mint a tanyaszínházi bemutató, amelyben egy remek téma tört derékba, majd elsietetten, kidolgozottság híján ért véget.

Számos irodalmi alkotás tanúsítja: a disznókról szóló történetek átvitt értelemben olyan emberekre vonatkozó példabeszédek, melyekben a népszerű háziállat szimbolizálta negatív tulajdonságok jutnak kifejezésre. Azok, melyekről a Jelképtár így ír: a disznó „sötét indulatok” megtestesítője, ezért a néphit az „ördögi démonikus erőkkel hozza kapcsolatba”, az „Ószövetség a tisztátalan állatok közé sorolja”, Jézus „sertéskondába űzi a gonoszt”. Ezt a jelképes értelemzést kamatoztatja az irodalom, legkifejezettebben George Orwell társadalmi-politikai szatírává formált kisregényében, az Állatfarmban. De drámáról lévén szó, említhetjük az angol dühös fiatalok közé tartozó John Arden Élnek, mint a disznók című művét, mely szociológiai látlelet azokról, akik nem tudnak emberi mód, civilizáltan élni. Túlzás nélkül mondható tehát, hogy Terék Anna „disznó-drámája” mind jelképiségét, mind a szatirikus ábrázolás lehetőségét tekintve – még ha ezt kellően nem is használta ki -- tekintélyes szövegcsaládba tartozik. Ezenközben sajátos színt ad neki a mindennapjainkra jellemző olyan szociális és társadalmi kérdések felvetése, mint az állástalanság, a korrupció, az elvándorlás, illetve a hatalommal való visszaélés, a szűkös pártérdekek. Jó, a közönség érdeklődésére joggal számot tartó tematika (a tévénézőktől ezért rendre dicséretet is kapott!), de drámává formálása felemásra sikeredett, amit a példásan egységes csapatmunka (rendező: Puskás Zoltán, koreográfus: Gyenes Ildikó), az olykor zakatoló verseket is élvezetessé tevő igényes zene (Klemm Dávid és Erős Ervin) sem tudott teljes mértékben felülírni.

Terék Anna jól intonált szövege, szerintem, két helyen problematikus. A közepén és a végén. Előbb, amikor a történet nem a prológus és a kezdő jelenet jelezte irányban folytatódik, illetve akkor, amikor váratlanul és érthetetlenül ér véget.

Miután az elsőnek megszólaló Bolond azt ígéri, hogy olyasmit fog mutatni, amivel foglalkozni kell -- nevezetesen a disznókkal –, egy dalban előadott helyzetjelentés következik, melyből megtudjuk, hogy a disznók (=emberek) számára az élet mindenhol rossz, „bárhová mész, ott is szar lesz”, jobb veszteg maradni, együtt röfögni a többiekkel és – ahogy a disznókar énekeli -- kussolni, annak reményében, hogy „majd minden jó lesz”. S addig? – tehetjük fel a kérdést. Nem marad más hátra, mint elfogadni az érvényben levő játékszabályokat, melyeket a konda diktál. Például azt, hogy annak, aki, mint a történet disznócsaládjában a lány, „saját életet, saját ólat” szeretne, egyetlen esélye („Élni akarok. Élni, mint egy ember”), ha kondatag lesz. Hogy erre, a lány beletörődése ellenére se kerüljön simán sor, arról a szándékot ellenző, az ólakon kívül élő legény képében a drámában elkerülhetetlen konfliktus gondoskodik, ami attól lesz működőképes, hogy a lány hajthatatlan marad – ő bizony belép a kondába. S ekkor következik be a történet már említett derékba törése. Azt várnánk ugyanis, hogy a történet a továbbiakban a kondáról fog szólni. Magától értetődik bíráló, sőt, szatirikus hangon. Sajnos, nem így történik. A kondajelleg leleplező bemutatása helyett szerelmi történetként folytatódik a mese. Igaz, hogy váratlanul feltűnik egy csoport, amely arról énekel, hogy nem erőszakkal, hanem ésszel kell s fogják legyőzni a kondát. (Ez nem így fog történni, illetve, hogy játszódik le, arról semmi közelebbit nem tudunk meg. De a történet befejezéséről, kissé később szólok.) Hogy ezek a szövegkönyv szerint ellenállóknak nevezettek, valóban kicsodák, arról nem sokat tudunk meg. Ahogy váratlanul feltűntek, úgy váratlanul el is tűnnek. Helyettük a konda új tagja, a kedvesét megmenteni akaró, Guba nevű legény lép színre. Ő azért avatkozik be, mert a kondavezér megkörnyékezte a lányt. A túlerővel szemben azonban tehetetlen, elfogják és a vezér utasítására halál vár rá. Disznó lévén le fogják szúrni. Mielőtt azonban erre sor kerülhetne, betétepizód erejéig a feladatot vállaló, de sokáig hezitáló, majd tömérdek önkábító pálinka után tettre képes Böllér lép a történetbe. Ekkor robban be legényét mentendő szándékkal a lány. Ezzel kap gellert a disznósztori, amely innentől kezdve nem a kondáról szól. Hogy a történetnek politikai konnotációi is lehetnének, arra a cézárgyilkos Brutus névre hallgató kondavezér szerb-magyar keveréknyelven előadott, szebb jövőt ígérő hablaty beszéde utal. (Erre reagálva hangzik el Bolond szájából az egész dráma legjobb mondata: „Ne nézd a múltat, mert seggel mész a jövőbe!”) Hiába hangzik fel a zenei motívumok tekintetében olykor igen ismerős disznóhimnusz, a konda dicsőségének vége lesz. Ismét feltűnnek a fentebb jobb híján ellenállóknak nevezettek, akik a leöléstől akarják megmenteni a legényt és ukmukfukk kampókra akasztják a konda tagjait. Itt a vége, bármilyen váratlanul is kerül rá sor, fuss el véle, mondhatnánk, de nem futhatunk, mert nem értjük, hogy került erre sor. (Bár a kritikus dolga, arról írni, amit lát/hall, egy zárójeles megjegyzés erejéig nem állhatom ki, hogy ne sugalljak egy megoldást, ami megmagyarázná az ellenállók színrelépését. Nevezetesen, hogy a kondára támadó ellenállók ne a színpad alól, a háttérből rohanjanak elő, hanem a közönség közül. Így nyerne érthető befejezést a történet: a kondát csak kívülről lehet legyőzni! Vagy ez túl politikus lenne? Igen, de ez a történet, ha akarjuk, ha nem, politikai dráma.) Az viszont érthető, hogy egy zenés darabnak csak szerencsés befejezése lehet: fináléként, tapsrendbe sorakozva kondatagok és ellenállók, következik is a megbékélés, amit a Bolond otthontalanságról szóló zárósongja próbál felülírni: „A tornak vége, az ég csupa vér, / A kés lassan a torkomig ér, / uram, kérlek, mondd meg nekem, / hol van az otthon? / Hol van az otthon?”. Erre kell(ene) nekünk, nézőknek megadnunk a magunk válaszát. Az ólban a kondában, a kondán kívül, valahol máshol? Csakhogy – idézzük a nyavalyadalnak nevezett Songot – bárhová is megyünk: „Minden rossz. / Szar és fos”. Nos, erről kellene szólnia a történetnek, de Orwell távoli, vidéki rokonaként, csak szőrmentén, óvatosan teszi.

Amint említettem, az előadás egységes, jól pörög, a színésznövendékek elsősorban énekesként jeleskednek, elsősorban a Lányt alakító Székely Beáta szólója marad emlékezetes. Szerepformálás tekintetében pedig azok tűnnek ki, akiknek nagyobb feladat jutott, Ozsvár Róbertnak Brutusként, Szilágyi Áronnak a korrupciót megtestesítő Feketézőként, Szalai Bencének Gubaként, s Búbos Dávidnak a Böllér komikusra vett szerepében. A többieket a kollektív jelenlét odaadó vállalása dicséri.

Az előadás külön színfoltja, értéke a rezonőr és játékmester feladatát kiválóan, kellő humorral és szükséges józan bölcsességgel megoldó Huszta Dániel, aki úgy van állandóan jelen a történetben, hogy ezt egy pillanatra sem erőlteti, mégis nélkülözhetetlen.

Gerold László