Újfent, immár harmad- vagy talán negyedízben szegezi mellünknek a Hol tartasz? Hol tartunk? kérdést a kanizsai Írótábor szervezőbizottsága annak reményében, hogy szokásosan a szeptember elejére időzített író-dzsemborira meghívott vendégektől olyan válaszokat kap, melyekből kiderül, emberként, alkotóként ki milyen passzban van, illetve hogyan vélekedik, milyennek látja irodalmunk, sőt kultúránk pillanatnyi helyzetét. Ki minek örül s minek nem, magánemberként és közösségünk tagjaként. Bár az első kérdés (Hol tartasz?) mindenekelőtt magánjellegű, kinek mi köze hozzá, mondhatnánk, mégsem egészen érdektelen, mert jó tudni, közülünk ki milyen emberi, lelki kondícióban van, s ennek alapján alkotóként mi várható tőle. Mert írótáborról lévén szó, mégiscsak az irodalom pillanatnyi helyzete kell, hogy legyen a központi kérdés.

Annak ellenére, hogy a két kérdés és a rájuk adott válaszok szorosan, mondhatnám, elválaszthatatlanul összetartoznak, a hol tartasz-nál előbbre való a hol tartunk. Ezért ezúttal erre fogok válaszolni.

Tehát? Hol tartunk?

Látszólag pont ott, ahol tavaly ilyenkor. De mivel időközben egy kerek esztendő múlott el anélkül, hogy irodalmunk életében, de mondhatnám, akár kulturális életünket is, bármilyen lényeges változás történt volna, sajnos, nem mondható más, minthogy a helyzet romlott, a status quo ugyanis közel sem megnyugtató. Igaz, hogy könyvkiadásunk folyamatos, van két irodalmi folyóiratunk (Híd, Sikoly), végre új szerkesztője van napilapunk olvasóidegenné vált mellékletének, él az Újvidéki Rádió Szempont nevű művelődési magazinja, s persze ismét lesz/van írótábor Kanizsán, és van Szivác meg Dombos, van két állandósuló irodalmi tribün, s vannak irodalmi tanácskozások meg vannak könyvtári könyvbemutatók. Hogy csak irodalmunk legfontosabb, meghatározó háttértényezőit említsem (elnézést, hogy a lista nem teljes). Leegyszerűsítve: vannak íróink, művek jelennek, vannak irodalmi rendezvények, s díjaink. Ennek ellenére nekem mégis hiányérzetem van. Ugyanis, ha az irodalom, ahogy egykoron az irodalom fejlődéstörténetének alakulását vizsgáló Horváth János írta, „írók és olvasók szellemi viszonya”, akkor már közel sem megnyugtató a helyzet. Van irodalmunk, de a feléje forduló figyelem egyre kisebb. Nincsenek olyan művek, akciók, amelyek nagyobb érdeklődést váltanának ki. Langyosság tapasztalható. Mintha mindenki elégedett lenne. Az írók írják műveiket, a kiadók ezeket igyekeznek megjelentetni, de hiányzik az olvasói figyelem, az az erő, amely nélkül az irodalom csak van, de hatása, jelenléte nem érezhető. Úgy látom: sajátos vákumhelyzetbe jutottunk. A vajdasági magyar irodalom pillanatnyilag nem része a nyilvános gondolkodásnak, a mindennapi életnek. S ezért az aktuális, társadalmi és politikai helyzet mellett, nagy mértékben az irodalom is hibás. Az írók, s ez elsősorban a fiatal nemzedék esetében érthetetlen, nem reagálnak arra, ami irodalmunk, kultúránk vonatkozásában történik. Tény, hogy a szépirodalom minden író legszemélyesebb ügye, de közügy is, nem független attól a közegtől, amelyben létrejön. S ebben a közegben az utóbbi években az irodalom szinte nem létezik, az írók nincsenek jelen, mert nem alakult ki az a nélkülözhetetlen kommunikációs szituáció, melyben az irodalom közösségi szerepe kifejezésre juthat. Hogy ez a helyzet létrejöjjön, az irodalom és a társadalom közös érdeke. A társadalom mással van elfoglalva, az irodalom pedig önkörébe zárkózik.

Itt tartunk.

S még évekig itt fogunk tartani, ha nem teszünk valamit, ha irodalmunk nem néz tükörbe. És erre hol lenne jobb alkalom, mint Kanizsán az Írótáborban?

Gerold László