Fogod a koffered vagy az utazótáskát, a válladra emeled a hátitáskát és elindulsz. A kaput még te nyitod ki, de nyitva hagyod és figyeled a lépéseket magad mögött. Igen, mindenki kikísér, a házból mindenki ott van mögötted. A kapuban még egy futó ölelés, és aztán elindulsz, lépegetsz szaporán, mert rövid az idő, el kell érni a buszt vagy a vonatot és közben érzed a búcsúzó tekinteteket a hátad mögött. A megszokott helyen megállsz, hátra nézel, visszaintesz és már szeded is fürgén a lábad. Az utca végéről még egyszer vissza nézel, és megnyugtat, hogy ott látod őket még mindig a kapuban, ahogy integetnek.

Aztán autód lesz, nem kellene már sietni annyira, de az idő mindig sürget, és hogy megmaradjon az elköszönés ünnepi pillanatának hangulata, a kaput jó előre kinyitod és kihajtod a járművedet az utcára, aztán becsukod, és odabent még elszöszmötölsz egy ideig. Amikor elindulsz, nyugodtan teszed a kezed a kilincsre és tárod ki a gyalogjárda teljes szélességében a kapu kisebbik szárnyát, mert biztonsággal tölt el, hogy mindenki kikísér. Mindenkit megölelsz ismét, és ahogy beülsz az autóba, érzed a levegőben, ők mennyire örülnek, hogy most már kényelmesebb az utazásod. Szépen lassan haladsz, és a visszapillantóból figyeled, hogy ott állnak-e még a kapuban, amikor kikanyarodsz az utcából.

Aztán a gyász döbbenete után szomorúan indulsz ismét útnak és magadban érzed az űrt a kapu térségéből immáron hiányzó szerettedre gondolva, de integetsz és mosolyogsz is egy kicsit, hogy bátoríts az otthon maradottakat.

Telnek-múlnak az évek, és te hazalátogatsz és megint elmész, és közben újra fájdalmasan hasít beléd, hogy már megint eggyel kevesebben kísérnek ki a nyitott kapun, pedig a lépteket a hátad mögött még mindig ugyanúgy figyeled, mint régen. S legutoljára már csak gyenge tipegést hallasz és rettenetesen fáj, hogy valakit egyedül kell otthon hagynod, de vigasztalod magad, hogy ő nagyon erős és ott érzi igazán jól magát a régi dolgai között, és ott igazán boldog, ahol tudja, hogy az utcai meggyfa melyik ágánál kel fel a nap, és ahol élvezi, ahogy a diófa hatalmas ágai között olykor vörösen köszön rá az este.

Egy napon ennek is vége és egyedül járod a szobákat és az udvart, és minden zegzugban gondolatban ott látod magad körül azokat, akik rendre ott voltak veled. Elképzeled, hogy éppen ott ülnek a kedvenc karosszékükben vagy a sparhelt előtt szorgoskodnak, vagy valaki közülük az udvarban éppen most fogja be a lovakat a kocsiba, amott a hátsó udvarban meg valaki éppen a csirkéket eteti, más valaki meg a kertben a méhkaptárokkal bajlódik.

Olykor még a rég kivágott eperfa árnyéka is feltűnik az udvaron, hosszan elnyúlva majdnem egészen a kapuig. Még a biciklit is ott látod a kútnak támasztva, mint mindig. Illatokat is érzel, a friss kifli illatát, ami névnapokon nagy tálcákon mindig ott állt az asztalon, és látod azt is, ahogy a rokonok és szomszédok megérkeznek, felköszönteni az ünnepeltet.

De menni kell ismét, és mivel már rutinos utazó vagy, pontosan tudod, hogy csomagolnod sok mindent nem kell, ellenben mindent, villanyt, gázt, vizet, tévéantennát, telefont, ablakot, ajtót, kertkaput pontosan ellenőrizni kell. Aztán elindulsz, kinyitod a kaput, és be is csukod rögtön, és ott állsz az utcán kezedben immáron a kulccsal, és a mögötted várt léptek helyett most már a kulcs fordulását hallod ott a zárban. Megfordulsz, elindulsz, és nem nézel vissza. Útközben azért mégis megállsz egy pillanatra, nem az utcasarkon, hanem a temetőnél, és integetés helyett gyertyát gyújtasz. És láss csodát, a gyertya lángja megnyugtat, és amikor így, halottak napja tájékán gondolataidból felocsúdva felemeled a fejed és szétnézel, csodálkozva látod, hogy máshol is égnek a gyertyák, mert téged megelőzve sokan mások is itt jártak már, hogy mielőtt tovább mennek, egy pillanatra itt álljanak meg, ahol a néma csendben el lehet köszönni azoktól, akiknek a helye nagyon-nagyon üres ott a bezárva árválkodó kapuban.
Friedrich Anna