Valahányszor utazom, mindig rácsodálkozom, hogy mennyi színesbőrű van a németországi vonatokban és vasútállomásokon. A repülőtereken ez nem annyira feltűnő, hiszen az egész világ utazik valahova, de a helyi járatokon már az a benyomásom, hogy az utasok kötődnek valami módon oda, ahova éppen együtt tartunk, ezért feltűnő, hogy mennyire sokfélék vagyunk.

Most, hogy megérkeztem az óriási frankfurti repülőtérre, a sokszínűség helyett inkább az tűnt fel, hogy a tömeg gyorsan szétoszlik a szélrózsa minden irányába. Olyan érzésem volt, mintha mindenki tudná az irányt, és csak én bámulom a feliratokat, hogy végre megtaláljam, honnan indulnak a vonatok. S miközben egy tábla előtt toporogva éppen rájöttem, hogy a kettes termináltól busszal át kell mennem az egyesre, megállt mellettem egy hatalmas limuzin, s a hátam mögül oda lépett egy indiainak látszó férfi, hosszú barna szövetkabátban, a fején turbánnal, kinyitotta a limuzin ajtaját, majd kezét összetéve mélyen meghajolt a kilépő, szintén turbános férfi előtt, aki ugyancsak kézösszetétellel és meghajolva köszönt vissza. A filmbe illő jelenet a másik két kilépő férfi esetében is megismétlődött, de rajtam kívül senki sem nézett rájuk, és én sem ízlelgethettem a távoli kultúrából érkező udvariassági jelenetet sokáig, mert ők gyorsan eltűntek az egyik bejárat mögött, én pedig szaladhattam a buszra, a vonatok irányába.

Később, a vonatban állva, mint már mondtam is, a sok idegen kinézetű férfi láttán gondolkodtam el és figyeltem őket. Különböző csoportokat alkottak, a hozzám szűrődő hangokból azt állapítottam meg, hogy az arab nyelvek valamelyikét beszélik, ám egymáshoz átszólva a leszállás kapcsán már néhány német szót használtak. Figyelve őket szinte biztosra veszem, hogy két csoport valamely arab országból érkezett, a többi pedig Afrikából. Persze, mindez csak megfigyelés a részemről, és csupán szemléltetésnek szánom, ámbár a helyzetleíráshoz tartozik az is, hogy mire leszálltam, már csak biciklivel utazó fiatal német fiúk maradtak a vonatban, és utólag sajnáltam őket, hogy a péntek esti hófuvásban hogyan is tudtak hazakarikázni egy számomra ismeretlen állomásról.

Ahova megérkeztem, már újévies a hangulat. A karácsonyfa még természetesen áll, ám a háziak már az újév előtti bevásárlást és a szilveszteri menüt tervezik. Ilyen hangulatban köszön be a szomszéd a reggeli kávé után, s mint később rájövök, csupán azzal a szándékkal, hogy boldog új esztendőt kívánjon. Sorolja a jókívánságokat – egészség, boldogság, egyetértés a családban – majd hozzáteszi: és egész év terror nélkül (ohne Terror)!

A bácsi legalább kilencven éves, jól tartja magát, de biztos, hogy alig mozdul ki a házából és a kis falujából, és ezt mondja: ohne Terror!

Nem tudom elképzelni, hogy valaki Budapesten most azzal köszönti ismerőseit, hogy legyen az új esztendő terror-mentes, vagy hogy Újvidéken valaki úgy kíván boldog 2018-at, hogy hadd legyen az újév „bez terora”.

Nagyon sokat mond a német szomszéd eme újévi köszöntője. Azt az újszerű szorongó érzést jelzi, amit már több német ismerősömnél is megtapasztaltam, amikor hétköznapi dolgokról beszélgetve a jövőt és a lehetőségeket emlegették. A bizonytalan állami megterhelésekről, az idegenek érkezéséről és a velük kapcsolatos terhekről mondtak ilyenkor néhány keresetlen szót és egyfajta tréfaként néhányszor már azt is kimondták, ha más kiút nem lesz - hogy nyugodt öregségük legyen – elköltöznek Magyarországra. Az ironikus tréfát félre téve, érezhető a fenntartás, talán a félelem is, amikor ismerőseim – borosgazdák lévén – vásárokra, tömegrendezvényekre utaznak portékájuk értékesítése céljával. Egy, a német parlamenti választások előtt, július végén készült felmérés adatait mentettem el magamnak, amelynek eredményeiben a Merkel-kormányzat bukott bevándorlás-párti politikájára utalva igencsak kételkedtek a hozzászólók. Július végi, de mégis sokatmondó. Az ezres mintán végzett felmérés szerint a németek 71 százaléka az éghajlatváltozástól fél a legjobban, 65 százalék az új háborúktól, 63 százalék a terrortámadásoktól és „csak” 45 százaléka a menekültektől és a bevándorlástól. Szóval, a szomszéd a 63 százalék közé tartozik, ha viszont az újabb híreket veszem figyelembe, akkor 71 százalék közé, ugyanis van ilyen évvégi kimutatás is Németországban, miszerint az emberek 71 százaléka a migránsok által elkövetett, újabb szóhasználattal élve „migrációs hátterű” terrortámadásoktól fél a legjobban.

Félelemben élni nem jó, bárhogy is magyarázzuk a kiváltó okokat. A német pszichológusok a kedélyek csillapításául azt mondják, hogy a bevándorlóktól való félelem lényegében nem más, mint az ismeretlentől való félelem, ami igaz, ám az is igaz, hogy a lelki egészség szempontjából azért mégsem jó, ha naponta szembe kell néznünk az ismeretlentől való félelemmel. Mi emberek - bár szeretünk megfelelni a kihívásoknak – általában az állandóságban, az ismert körülményekben és helyzetekben érezzük jól magunkat igazán. S ezzel a szókapcsolattal, hogy „ismert körülményekben” máris negatív fordulatot vett a gondolatmenetem, hiszen az utóbbi évek történései a terrortámadásokkal kapcsolatos „ismert körülményeket” is eszembe juttatja. S bizonyára másoknak is itt Németországban, különösen az állami biztonsági szervek folyamatos készülődéseiről szóló, egész napon át ismételt híreket hallgatva, hogy „mindent megtettek” a terrortámadások elkerülése érdekében.

Így hát most már valóban természetes, hogy felfigyelünk az idegenekre a vonatokban is, továbbá az is normálisnak tűnik, hogy ha jót akarunk akarunk mondani, akkor terrortámadástól mentes, boldog új évet kívánunk egymásnak. „Ohne Terror” 2018-ban!

Friedrich Anna