Ezt a filmet valóban kötelezővé kell tenni az iskolákban minden gyerek számára, kétszer is. Először az általános iskolában és a látottakon való elmélkedés után még egyszer a középiskolában is, hogy a lexikális tudás között megmaradjanak a múlt század fontos történelmi tényei, de az is, hogy azok milyen életet hoztak az egyes embernek – mondja a lányom.

Az Anyám és más futóbolondok a családból című filmet nézzük együtt a Duna tévé adásában. Közös adósságunkat törlesszük most, hiszen Fekete Ibolya három évvel ezelőtt bemutatott filmjét együtt akartuk megnézni a moziban. Ő látta, én valahogy lemaradtam a közös mozizásról, merthogy az életben tényleg futóbolonddá válunk gyakran, és örökös ingázásaim közepette nem teljesült akkori tervünk.

Most végre együtt nézzük a filmet. Nem érdekelnek a már elolvasott jó és kevésbé jó kritikák, a film, a mondandó, a megjelenő egyéniségek, a színészek alakításai elragadnak. De leginkább a történettel való azonosulás vésődik be, és ezért adok igazat a véleménynek, hogy ezt a filmet kötelezően mindenkinek látnia kell. Főleg a fiataloknak, hogy könnyedén, olykor mosolyogva tároljanak nehéz dolgokat és ne meneküljenek el bizonyos korszakok történéseivel való szembenézéssel. Mert mi történik a filmben? Végigvonul előttünk az egész huszadik század, mindaz, amit megéltünk a magunk sorsán, vagy szüleink, nagyszüleink életútja által és amiről tudniuk kell a gyerekeinknek is és az ő gyerekeiknek is, még akkor is, hogy ha számukra a huszadik század már valóban a régmúlt idő lenne.

A filmbeli Berta édesanyját ápolja, aki 94 éves, és betegsége folytán már a lányát sem ismeri meg. Így ér véget egy hosszú életút, ami boldog gyermekkorral kezdődik, de akkor jön az országszabdalás és Trianon és a család otthagyja a Romániához csatolt faluját és átköltözik Magyarországra. Jön az alkalmazkodás az új helyzethez. S jön Horthy és a visszacsatolás reménye, jön az újabb háború, majd jönnek a háború utáni vészterhes magyarországi korszakok, s ismét és folyton jön a menekülések, költözések, életmentések, túlélési helyzetek sorozata. A filmbeli Berta anyjának életében összesen 27-szer, mégpedig úgy, hogy mindezek után már maga sem tudja, hová is temessék (még halála után is költözne egy kicsit).

A könnyed iróniával teli film nagy értéke, hogy tud hatni az érzelmekre és az érzelmekhez képzettársításként kötődnek események és korszakok, amelyekről az alapismeret szükséglet, és nem csak műveltség kérdése. Nagyon sokan vagyunk itt a Kárpát-medencében, akit a történelem viharában ide-oda vetett a sors, menekülve költözött, vagy pedig a határok költöztek fölötte, s ő a maradásba menekülve igyekezett túélni az életet. “Sütőpor nélkül nem lehet nekimenni egy háborúnak” – hangzik el a filmben, s mi, akik például Újvidéken megéltük és átéltük mindazt, amit a múlt század kilencvenes éveiben a délszláv háborús hátország fogalma jelentett, a saját élethelyzeteink alapján tanúsíthatjuk a sütőpor, vagy méginkább az élesztő családi-élet-mentő szerepét. Hiszen, akkoriban kenyér nem volt, vagy csak órákig tartó sorbanállással juthattunk hozzá, volt ellenben faluról kapott liszt és a feketepiacon szerzett élesztő, amiből kenyeret süthettünk a családnak az esti órákban, amikor volt éppenséggel áram is.

Túlélési stratégiák a történelem viharában. És vállalás is, hogy mentsük a családunkat, akár azon az áron, hogy inkább költözünk (nem megfutamodunk), mintsem a rossz oldalra álljunk. Futóbolondokká tesz bennünket az élet a maga ironikus fordulataival, ám e sodrásban azért az figyelmeztető jel is lehet, ami filmbeli Bertával történik az édesanyja halálát követő pillanatokban a kórház folyosóján. A fiatal ápolónő könnyed mosollyal mondja, hogy ő is abból a faluból való, ahol a most elhalálozott néni született, s Berta rácsodálkozik, hogy az a (most már romániai) falu még létezik… Kemény üzenet ez, hogy velünk az ellenkező történjen. Ha futóbolondokká válunk is, azért tudnunk kell, hogy létezik-e még az a hely, ahonnan származunk, és hogy mit viszünk magunkkal onnan, abból az életformából, és őseinknek az ott megélt sorsából. És itt tudom törleszteni múlt heti adósságomat is, amikoris a magyar nemzethez való tartozás vállalását alátmasztó, a jó ügy mellett való kiállás példáit említve kihagytam a bunyevácokat, konkrétan a szabadkai bunyevácokat, akikről azt tartja a történelem, hogy Szabadkán az 1948-49-es forradalom idején a magyarokkal együtt ők akadályozták meg a város elestét. Tényleg tudni kell ezt az információt is, és vinni magunkkal.

A történelmet egyéni sorsokon keresztül megmagyarázni lehetetlen, de viharos történelmi események és korszakok következményeit egyéni sorsokon keresztül lehet megérteni igazán.

Amikor ilyen sorsokat ismerünk meg, mint amilyen Fekete Ibolya filmjének hőseié is, erőt gyűjtünk, hogy ne feledjük a magunkét és őseinkét. Nem erőltetve, nem adathalmazú tananyagként, hanem a szívhez is eljutó mesterien kitalált módon. Ezért kellenek az ilyen filmek, mint az Anyám és más futóbolondok a családból. Mert, ha futóbolondokká is váltunk a történelem kényszere alatt és “sütőpor nélkül nem mentünk neki a háborúnak”, hányatott életünknek az üzeneteit ismerve az elkövetkező generációk már megerősödve mehetnek tovább.

Friedrich Anna