Borosgazda ismerőseim azt írják Weinolsheimből, a Rajna-menti borvidékről, hogy már négy hete ismét náluk dolgozik a szőlőben Richárd, a lengyel idénymunkás. Richárdot én is ismerem, két évvel ezelőtt találkoztunk, és egy kedves, a családjáért dolgozó embert ismertem meg személyében. A róla alkotott véleményem még szebbé erősödött, amikor húsvét előtt nagyszombaton kora reggel beült az ajándékokkal teli autójába a faluban dolgozó másik lengyel idénymunkással együtt, hogy húsvétkor otthon legyen a családjával. Lehajtotta a 900 kilométert, és már otthon is volt, a következő hét elején pedig már jött is vissza dolgozni. Richárdnak otthon, Lengyelországban is van valamilyen munkája, ha jól emlékszem, szakmája szerint autóbádogos. De a németországi idénymunkát évente kétszer, tavasszal és ősszel nem hagyja ki. Így egy kicsit többet keres, mint otthon, és a pénzt a lányának adja, aki a férjével együtt egy kis panziót vezet egy tó partján, ami - ha jól beindul – egy életre szóló megéltetési forrás lehet a most még pici unokának is.

Mindezt azért mesélem, mert valahogy beleillik a képbe, ami a volt szocialista országok átlagemberének a Nyugat-nyújtotta lehetőségek kihasználásáról, az otthon megtartásáról és a szülőföldön-maradásról lerajzolható. Az ötvenes éveiben járó apa úgy segíti a lánya vállalkozását, hogy neki adja a mellékkeresetét, ami ugyan nem több évi 4-5 ezer eurónál, de évek során sokat jelent a panzió lépésről lépésre történő szépítésében.

A rendszerváltás után az elvándorlás Lengyelországot hasonlóan érintette, mint például akkoriban Magyarországot. Elemzéseket, szakértői véleményeket olvasva azonban az a következtetés vonható le, hogy az európai uniós tagsággal együtt járó, normálisnak értékelt jelenségként könyvelték el a fiataloknak a volt szocialista országokból Nyugatra való távozását. Most pedig már a tendecia fordulásáról is beszélnek, különösen Lengyelországot emelik ki, ahonnan már nem vándorolnak el statisztikailag jelentős számban az emberek, illetve ahova a gazdasági helyzet javulásával folyamatosan vissza is térnek. Eközben ott, ahol az uniós tagság és azzal járó jogi felzárkózás ellenére nincs munka elegendő, az elvándorlás egyelőre megállíthatatlan. Példa erre Románia és Bulgária, ahol a fiatalok számára hosszútávon egyelőre nincs esély a jobb megélhetésre.

Eközben Szerbiában most azt mondják, hogy függetlenül a (még mindig) csak hét év múlva esedékes uniós tagságtól, egyre csökken a munkanélküliség, és jelentős a munkaerő kereslet, ami a gazdaság élénküléséről beszél. A kimutatás szerint megközelítőleg “csak” 600 ezer ember keres munkát, azaz a munkanélküliségi ráta 13 százalék körül van, miközben 2010-ben húsz százalékos volt. Általános vélemény szerint azonban ez csak statisztika, és a reális munkanélküliség legalább 1 millió lenne, de kiszámolni nem is lehet, mert a Szerbiában munkanélkülivé lett emberek nagy része már valahol külföldön dolgozik és nem is jegyzik őket a foglalkoztatási szolgálatban. És igaz lehet ez a vélemény, mert én is kapásból legalább tíz személyt fel tudnék sorolni ismerőseim köréből, akik egy időre otthagyták Újvidéket, Zombort, Gombost, Topolyát, Palicsot, Bezdánt, Nagybecskereket stb. és valahol külföldön dolgoznak. A legtöbben idénymunkásként, illetve havi váltással idősgondozóként. Igaz, van közöttük állandó munkára beállt ápolónő is, de többségük inkább rövid távra tervezi a külföldi munkát. Van, akinek a nyugdíjig hiányzik 5-6 év, van, aki a húsz éve épülő házát szeretné befejezni, más pedig a régi lakását szeretné felújítani, illetve garázst szeretne az udvarába, és van, aki egyetemista lányát taníttatja. Az ő esetük arról is szól, hogy nem szeretnének végleg elmenni és a családjuk jövőjét is inkább otthon képzelik el. Otthon, mint az a 243 vajdasági fiatal pár, aki a falusi, gazdálkodásra alkalmas ház vásárlási támogatására kiírt vajdasági tartományi pályázatra jelentkezett (sajnos csak 30 pár nyert támogatást), továbbá az a több, mint száz vajdasági magyar pár, akik a Prosperitati Alapítvány legutóbbi két pályázati körében kapott segítséget a magyar állam által falusi ház vásárlására. Hasonlóképpen erről üzennek azok a pályázók is, akik a Prosperitati által új traktort, erőgépet, több szántóföldet stb. szeretnének a közeli jövőben. Ezzel függ össze, hogy van olyan külföldön idénymunkát vállaló, ötven feletti ismerősöm is, aki épp utóbbiban érdekelt: otthon a “gyerek” már használja az új traktort és vetőgépet, de jó lenne még egy kis plusz tőke, mert tervek is vannak még.

És itt jön be Richárd alakja és a Lengyelországgal kapcsolatos elemzői példázódás, miszerint leállt az elvándorlás és akik elmentek, azok lassa-lassan haza térnek, mert otthon is tudnak boldogulni. Külföldön alkalmi munkát vállaló ismerőseim lennének a “mi Richárdjaink”, akik a gyerekeik otthonmaradását segítik?

Friedrich Anna