Kedves barátnőm írta egyszer, amikor hosszú, viszontagságban átszenvedett évek után csodálatos módon, szinte fergetegesen jobbra fordult az élete: „A Jóistennek is van humora!”. Azóta sokszor eszembe jut ez a gondolat, és szomorkás, lehangoló események terhelte napokon sokszor kimondom, hogy a Jóisten az ő humorával igazán varázsolhatna jó fordulatokat a magánéletben, de a közösség szempontjából is.

A közösséget azért említem most is, mert június 22-én ott voltam Budapesten a Hősök terén a Trianon című szabadtéri rockopera ősbemutatóján. Ültünk ott a hidegre sikeredett júniusi estében a fölöttünk tornyosuló felhők alatt, és azt gondoltam, hogy még az időjárás is belejátszik abba, amit a parádés előadásból megtudhat az idegen látogató. Nevezetesen, hogy a magyarok mögött nehéz száz év van, annyira nehéz, hogy annak súlya alatt még a nézőtéren is meggörnyedünk. Egy rockoperába belesűríteni a magyar nemzet újabbkori történelmét nehéz, de fontos vállalkozás volt. Jó lenne, ha sokan látnák az előadást, jó lenne, ha más nemzetekhez tartozó sok ember is megnézné, és legalább néhány dolgot megtanulna belőle a történelemből a magyarok vonatkozásában.

Felsorolni is nehéz, mi minden terhelt életeket, sorsokat, kollektív gondolkodást az elmúlt évszázad Magyarországában és az elcsatolt területeken. A múlt századelőn kiszolgáltatott magyar parasztok helyzetével, az Amerikába történő tömeges kivándorlással kell kezdeni. Jött aztán a szarajevói merénylet, az osztrák-magyar trónörökös meggyilkolása (az első európai terrorcselekedetek egyike) és Magyarország belépése a háborúba Szerbiával, majd következett a világháborús veszteség, az 1918-as országcsonkító hadállás, politikai gyilkosságokat hozó kommunista őszirózsás forradalom, később 1920. június 4-e, a Trianon palotában a magyar vesztest szétszabdaló békediktátum, az új határoknak az emberek életét megcsonkító következményeire való rádöbbenés és a próbálkozás, hogy „mindent vissza”. Volt aztán remény is, az 1938-40-es bécsi döntésekkel ha nem is minden, de egy kevéske visszaadatott, mégis a remény táplálta, de ismét csak téves háborúba csúszás következett Bácska, Baranya „visszatértével”, majd megint csak szörnyűségek, megszállás, holokauszt, nyilasterror, és újra remény, hogy talán „majd Párizsban”, de csalódás lett a vége: a párizsi békeszerződéssel 1947-ben visszaálltak a trianoni határok. Jött a kommunista terror, a gulág, és eközben az elszakított területeken hasonló módon magyarellenes megtorlások, üldöztetések, kollektív büntetések, lágerek, lakosságcserék, rendőri és titkosszolgálati megfigyelések és üldöztetések… Aztán 1956, és megintcsak veszteség és reményvesztés, s utána ismét téves lépések a politikában, nem egyszer..(s mennyi mindent kihagytam a felsorolásból!).

Szörnyű száz év, és mégis volt tovább mind az anyaországban, mind az elcsatolt területeken.

Mindez előttünk, a szemünk láttán a Trianon rockoperában is. Mintha hallani lehetett volna a sóhajt a közönség között, amellyel az a kérdés tolult fel: mikor lélegezhetünk már szabadon? Ennyi minden után talán most már igen!?

A kérdés politikai válasza nem évszámmal mérhető, hanem folyamattal, amiben oldódik az elmúlt száz év bennünk élő minden vesztesége miatti szorongás és talán a remény is megerősödik, hogy a rossz után nem csak fellélegezhetünk rövid időre, hanem szabadon lélegezhetük immáron.

De persze ez nem ilyen egyszerű. Vajdaságot érintő kérdésekben sem, annak ellenére, hogy a múltbéli sérelmek fölé emelkedve Magyarország és Szerbia között a viszonyok normalizálódni látszanak. A vajdasági magyar pártok reagálásaiból ítélve és a saját következtetéseinket átgondolva nyomasztó napok mögött állunk. A vajdasági tartományi képviselőház azon döntésére gondolok, amellyel Vajdaságban jeles nap lett november 25-e, arra emlékezve, hogy 1918. november 25-én Újvidéken egy sebtében összehívott 757 főnyi szláv – főként szerb – testület megszavazta a megközelítőleg egyharmadnyi magyar és egyharmadnyi német lakosságú térségnek a Szerb (Horvát, Szlovén) Királysághoz történő csatlakozását. A döntést csomagban hozták meg, s nem csak a szerbek, hanem a Vajdaságban élő más nemzetek ünnepeiről is szól egyben. Így lett hivatalosan is jelentős napja a vajdasági magyarok számára augusztus 20-a, a szlovákoknak augusztus 10-e, a horvátoknak október 16, a románoknak december 1-je, a ruszinoknak január 17-e…

Bevallom, első érzelmi reakcióm nekem is az volt, hogy ilyen határozatot a VMSZ tartományi képviselőinek nem kellett volna megszavazniuk, hiszen vannak helyzetek, amikor egyszerűen nemet kell mondani. Nem csak november 25-e miatt, hanem másért is, ugyanis a listában nem csak a szerbek ünnepe jelent gyásznapot például a magyaroknak, hanem a december 1-jei román egyesülés is, vagy akár a horvátok október 16-ája, Jelačić bán születésnapja (azé az emberé, aki császári hadvezérként részt vett az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverésében). Ami másnak valamiért dicsőség, a másik oldalnak szenvedés nagyon sok esetben, ezen vajdasági jeles napok esetében is. A trianoni békeszerződés köré szövődő eseményeket, történéseket nézve nagyon sok van ilyen, és az első negatív reakciókból lenyugodva (a pszichológia tudománya is azt állítja, hogy az érzelmi alapon, érzelmi felindulásból megfogalmazott vélemények általában tévesek) igaza lehet Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökének, amikor a minapi nyilatkozatában a Pannon Televíziónak valami olyasmit fogalmazott meg, hogy ezek a jelesnek minősített vajdasági napok egyben alkalmak is, hogy beszéljünk a dátumok köré fűződő eseményekről és a vesztes pozíciójából az erkölcsi győztes pozíciójába emelkedjünk.

Való igaz: amikor alkalom van a tények felidézésére, alkalom van a másikat is szembesíteni nemcsak a nézőpontokkal, hanem mindazzal, hogy egy-egy esemény a másik vajdasági nemzeti közösségnek – történetesen a magyaroknak - miért jelent nemzeti tragédiát.

Mint ahogy a Trianon rockoperában talán ez sikerült is ezen széles nagy Európa nagyközönségéhez szólva. S hogy ez milyen nehéz és hogy sok alkalom kell erre, arról a rockoperában elhangzó Vajdaság megnevezés is szól, hiszen azt feltehetően a magyar Délvidékre gondolva használták, miközben a Vajdaság fogalom a szerbek kitalációja Bácska és Bánát egy részére és Szerémségre vonatkoztatva, de mint tudjuk, Trianonban elcsatolták az egész magyar Délvidéket Baranya egy részét, Drávaszöget, Szlavóniát s a Muraközt is beleértve. De ez már más téma, viszont marad a tény, hogy magyar szemszögből a viszontagságos évek után az itt élők számára ellentétes előjelű múltbéli tragédiákon felülemelkedve valóban jó lenne a történelmi erkölcsi győztes pozíciójában megerősödni. S így - megerősödve - jobbra forduló egyéni és közösségi életet élni úgy, hogy inkább a Jóisten humorát emlegessük, mintsem arra gondoljunk, hogy az Isten is elhagyott bennünket.

Friedrich Anna