Egy árucikk annyit ér, amennyire azt a fogyasztó értékeli, vagyis amennyiért a piacon el lehet adni – hangzik leegyszerűsítve a közismert közgazdász definíció. Már nem emlékszem, hogy amikor a múlt század nyolcvanas éveinek a végén megjelent az önkiszolgálókban a Száva (Sava) néven népszerűvé vált sárgásbarna színű fél kilós vekni, vajon menyit is fizettünk érte. Igaz, személy szerint inkább az újvidéki barna kenyeret szerettem, emlékezetem szerint az sem volt drágább a Szávánál. De az akkori ár nem is lényeges, hiszen utána jött a kimondhatatlanul nagy kis-jugoszláv infláció, jöttek a különféle értékű dinárok, és megtanultuk, hogy olykor aranyat kell eladnunk, hogy kenyeret vehessünk. Az idő eltelt, a Száva kenyér maradt, sőt védett termékké vált Szerbiában, és most 46 dinárba kerül. A szerbiai kormány épp a minap hosszabbbított meg egy rendeletet, amellyel a kereskedők haszonkulcsát korlátozza oly módon, hogy ez a vekni jövő év január végéig ebben az árban kerüljön a fogyasztókhoz.

Bizonyára Belgrádban valamelyest jó hírnek számít ez, de nem hiszem, hogy a falunkban a rendelet sokakat érintene. Bennünket a magánpékek látnak el helyben sütött kenyérrel, s a kínálatot a kereslethez igazítják. Van 46 dinárnál olcsóbb vekni is, a másnapos, keresik is sokan.

A kenyér a legfontosabb élelmiszerünk. Nem elsősorban az állam által védett ára miatt. Kenyér az asztalon biztonság, nyugalom. Mindennapi imánkban is a mindennapi kenyérért is imádkozunk. Bár a ma nemzedéke csak a nagyanyák meséiből és a hagyományápoló rendezvények híreiből szűri le, milyen is volt az aratás a régvolt időkben, a többség tisztában van azzal, hogy az őseink milyen nehéz és verejtékes kétkezi munkával teremtették meg az egész évre elegendő búzát, hogy legyen liszt és kenyér. Talán sokakban él még a kép, hogy amikor leesett egy falat az asztalról, nagyapánk, nagyanyánk óvatosan lehajolt érte, jelképesen leporolta és megcsókolta… A nagymamák meséiből azt is tudjuk, hogy minden búzaszemen van egy hely, ahol kis domborulatok Jézus Krisztus arcát rajzolják a szemünk elé – olyan jel ez, ami minden szem búza, minden falat kenyér megbecsülését diktálja.

Kenyeret tehát nem dobunk el! Ezt még a városiak is betartják. Az újvidéki szemétlerakók mentén is gyakran ott sorakoznak a tiszta zacskókban elhelyezett kenyérdarabok, abban a hiszemben, hogy másoknak jól jöhetnek, de méginkább a saját lelkiismeret megnyugtatása céljából, hogy a szikkadt kenyérből nem készül ugyan morzsa vagy kenyérgombóc, mégsem kerül közvetlenül a kukába.

Az olcsó kenyér „életszínvonalat” véd, s a szerbiai kormány úgy számol, hogy azt mindenki, még a szociális segélyből élők és az alacsony nyugdíjjal vagy csupán minimálbérrel rendelkezők is megvehetik. És kiszámolt még valamit. Az év végén esedékes, hogy betartsa igéretét, és valamelyest visszaállítsa a megnyirbált nyugdíjakat, és a közalkalmazottak csökkentett bérét. A kissé megemelt járandóság kb. pont akkor érkezik, ameddig a 46 dináros garancia szól. Utána jöhetnek a drágítások, a kenyér, a villanyáram, a közművek… Jó lenne, ha nem így lenne és végre túllépnénk a bűvös 25.000 dináron, amit megélhetési minimumnak vélt Aleksandar Vučić államfő, akkor még kormányfő, amikor négy évvel ezelőtt úgy döntött, hogy minden ennél a határértéknél magasabb nyugdíjból és állami fizetésből levon valamennyit, hogy jobb legyen az egész ország népének.

Most bizonyítania kell, hogy jobb lett.

Jelenleg Szerbiában több százezer ember dolgozik minimálbérért (ami valamivel kevesebb 25.000 dinárnál) vagy még kisebb összegért. Egy órai munkáért ők három Száva-veknit vehetnek most. Ha lesz valami az aktuális béremelésből és a nyugdíjak visszaállításából, és ha januárban drágul a kenyér és sok minden más (amire már vannak jelzések), akkor ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Hic Rodos, hic salta! - most, a közeli hónapokban kell majd megmutatni a kormányzatnak, hogy nem így lesz, mert több jut az asztalra, hiszen jól gazdálkodott az elvett pénzünkkel és az adónkkal!?... Különösen, hogy tudjuk: nem csak kenyérrel él az ember.

Friedrich Anna