Langenauban, az Ulm közeli német kisvárosban ülök egy játszótéri padon. Figyelem a velem szemben hintáló gyerekeket, és a fülemet hegyezem, mert mögöttem is gyerekhangokat hallok, de nem szűröm ki a szavakat. Végre közelebb ér a két kislány, és most már tudom, hogy németül beszélnek. Az egyik világos szőke, a másik koromfekete. Aranyosak így együtt, de feltűnőek is. A fekete hajú hirtelen elém kanyarodik a rózsaszín rollerén, rám néz egy mosoly kíséretében és elsuhan. Olyan az arca, mintha valamelyik indiai filmből termett volna elém. Figyelmem az öt-hatéves labdázó fiúk játékára terelődik, és szeretném hallani, hogy ők vajon hogyan beszélnek, lévén, hogy ők is barnák és fekete hajúak. Talán török gyerekek? – kérdezem, de elbizonytalanodom. A szemközti többlakásos kertes házból kikukkant egy fiatalasszony, fején hosszú sál, amelyet alaposan eligazított a nyaka körül is. Csak int a fiúknak hogy játszanak tovább. A talány, hogy kifélék, nem oldódik meg, de inkább újabbkori bevándorlókra tippelek. Közben felfigyelek egy másik fiatal nőre, aki bebugyolált fejjel, nadrágban, hosszú újjú, bokáig érő pullóver-félében gyerekkocsit tol a 34 fokos melegben. Aztán unalmamban a játszótér melletti forgalmat nézem immár, s épp egy csinos kisautó bukkan fel, amikor ismét elámulok: a volánnál fiatal nő ül, a sálja gondosan eligazítva a fején és a nyakán, hogy egy szál haja se látszódjon. Eközben a gyalogjárdán egy feltűnően piros pólóban egy magas afrikai fiatalember siet el valahova gyalog, a városközpont felé…

Tizenöt perc alatti kép egy németországi kisvárosból.

Hol vannak az „echte” németek?

Ők valahol máshol. S bizonyára nem is ámulnak el az ilyen képeken, csak a hozzám hasonló idegen számára feltűnő mindez. A török vendégmunkások mellett az utóbbi években a távolról ide érkezett csaknem két milliónyi (de lehet több is) menekült-migráns az ilyen képek részévé vált fokozatosan, magam is tapasztaltam mindezt korábban Frankfurt, Mainz és Aschaffenburg környékén is.

Azok után azonban, hogy éppen Bajorországban kezdték megszigorítani az újonnan bevándorlók mozgását, lehet, hogy kicsit mégis módosul ez a kép, legalábbis ami az ezután érkezőket illeti. Németország befogadó ország, de nem a végtelenségig. Ezt mutatja a legújabb közvélemény-kutatás is, amelynek eredménye szerint a bevándorlás-ellenes AfD népszerűsége már 17 százalékra emelkedett, miközben az Angela Merkel nevével jegyzett CDU-CSU kormányzó pártszövetség 29 százalékra csúszott le.

Érdekesmód, mégis azt tapasztalom, hogy a hozzám eljutó német sajtó nem igen lelkesedik a bevándorlás korlátozását szolgáló AnkER-központok iránt, sőt némi fenntartással és lekicsinyléssel beszél Horst Seehofer szövetségi belügyminiszter, a bajor CSU (Keresztényszociális Unió) vezetőjének ezen ötletéről, amely az illegális bevándorlás leállítását szolgálná. Mintha még mindig a népszerűségét egyre veszítő Angela Merkel beintésére várnának…Seehofer egy tévényilatkozatban fel is rótta a számlájára érkezett kritikákat, és azt mondta, hogy a véleményét ezentúl a Twitteren fogja közölni. Erre fel például a Südwest Presse baden-württembergi napilap ezzel a lekicsinylő címmel kommentált egy vele kapcsolatos eseményt: A sörsátori tribünről a Twitterre! Pedig csak annyi történt, hogy Seehofer a CSU-beli a párttársaival egy sörsátor alatt tartott találkozót.

Kezembe veszem az újvidéki Magyar Szó egy régi számát (2016. szeptember 10.,11.), amit csak úgy találomra hoztam magammal Németországba, mert ott lapult azon újságok között, amelyekben még nem fejtettem meg a keresztrejtvényt. Benne Fáy Gábor újságírókollégámnak az 1956-os magyar forradalom évfordulója kapcsán írt visszaemlékezése. Ő a forradalom leverése után Magyarországról Jugoszláviába menekült magyarok számára létrehozott központokban volt tolmács és leírása megerősíti azt, amit tudtunk. Hogy a magyar menekültek nem sétáltak szabadon szerte szét a nyugati országokban, hogy zárt központokban voltak és hogy a befogadó országok úgy válogattak közöttük, ahogy az érdekeik diktálták… Íme, csak egy idézet: „A táborban több bizottság is tevékenykedett.Ott voltak az ausztrálok, a belgák, a franciák, néhány nappal később amerikaiak is érkeztek, meg dánok. Minden bizottság válogatott a menekültek között. És minden bizottság meg akart győződni arról, hogy a befogadást kérvényező személy makkegészséges. Leginkább a tüdőbajosoktól féltek, és bizony nagyon sok menekült azért esett ki a válogatásból, mert valami nem volt rendben a tüdejével!” – írja Fáy Gábor. Becslése szerint Jugoszlávián keresztül 19 000 – 20 000 magyar menekült távozott a világ minden tájára, s erre várakozva sokuknak több mint egy évet jugoszláv táborban kellett eltölteniük.

Nos, a Bajorországban most létrehozott hét ellenőrző AnkER-központ is valami hasonló lesz, csak a folyamat gyorsul 1956-hoz képest. A német hatóságok egyelőre ebben a hét központban helyezik el az érkezőket, és itt állapítják meg, hogy befogadják-e őket, vagy pedig visszaküldik, ahonnan érkeztek. S azok a nyugati politikusok, akik elmarasztalják Magyarországot a hasonló eljárás miatt és az ’56-os magyar menekültek befogadásával példázódnak, most megismerhetik a folyamatot és azt is beismerhetik, hogy a menekülő magyarokat is csak a saját érdekeket nézve ölelték keblükre. Szemmel láthatóan nem úgy, mint eddig a most újonnan érkezőket.

Friedrich Anna