Szerbiában kampánycsend van, Magyarországon nemsokára szintén. Mindkét országban választási tét, hogy kiknek a kezébe kerülnek a városok, települések jelképes kulcsai. Az eddigi egymásnak feszülések tudatában a józan ész elvárása, hogy a választások után csillapodjon a megosztottság és a győztesek a jelképes kulcsokkal ne zárjának ki senkit a javakból, amiket a szép emlékű múlt során az ősök közös értékként hagytak ránk.

Szerbia nem uniós tag, s ha az lenne, az európai uniós választások kapcsán a kormányzat valószínűleg ugyanazt kommunikálná, amit a magyar. Hogy nem kell beleszállni ebbe az orosz-ukrán háborúba, és hogy a területi fennhatóság kérdését diplomáciai úton kell rendezni, s nem oly módon, hogy szegény ukránokat eszközként bevetik a hatalmasságok anyagi és hatalmi pozícióját eldöntő háborúba, miközben az Ukránországnak nemzeti kisebbségként leosztott emberek sorsa sem érdekli őket.

Ülök egy pesti városi buszban és hallgatom a város zaját. Magában a buszban csend honol, senki senkivel nem beszél, ebben a pillanatban nem is telefonál. Elrévedek azon, hogy ilyen alkalmakor az újvidéki városi buszokban a hozzám hasonló idős utasok beszélgetnek egymással olyan hétköznapi dolgokról, hogy milyen áru van a piacon, változik-e az időjárás vagy hogyan vezet a sofőr, a lényeg számukra az, hogy szóljanak valamit... Itt most nincs kommunikáció, arra sem reagál senki, hogy az éppen felszálló korombeli férfi hangosan ismételgeti: Orbán be akarja vezetni a sorkatonaságot, és majd mindenki elmegy meghalni Ukrajnába... Először azt hiszem telefonál, de aztán rájövök, hogy ő „csak” egy rögeszméket ismételgető beteg ember, akinek a viselkedéséhez senki sem fűz kommentárt. Még a mellettem ülő fiatalember sem, aki elmélyülten játszik a telefonján valami olyasvalamit, hogy jó találat alkalmával mindig felrobban valaki...

Később a telefonos játékhoz hasonló képeket látok a tévében. Valahol az ukrán fronton öngyilkos drónok üldöznek katonákat, akiknek esélyük sincs elmenekülni a robbanástól. A híradó ismételgeti Orbán Viktor magyar miniszterelnök mondatait, hogy nincs szükség sorkatonaságra és a magyarok nem hajlandóak meghalni Ukrajnáért. Ám, azt is mondja, hogy centiméterekre vagyunk a háborútól, ha így meg tovább. Katonai és biztonságpolitikai szakértők cikkeit olvasva viszont már azt is tudjuk, hogy lényegében már benne is vagyunk egy háborúban, mert a mai katonai doktrína ismeri a hibrid háború fogalmát, amely magában foglalja a biológiai és vegyi fegyvereket, a kibertámadásokat, a célzott vagy nem célzott utcai verekedéseket, késeléseket, robbantásokat, migrációs beáramlást. S itt van ráadásnak az iménti buszos jelenet, amikor az elborult elmék a sok-sok, számukra értelmezhetetlen információ alapján politikai terepre tévednek, és még jó, hogy csak téves szónoklatokat mondanak és nem támadnak meg valakit, mint ahogy nemrég Szlovákiában történt.

Háborús pszichózisban élünk, ami magával hozza a belső bizonytalanságot, családi ügyeink tervezésében az óvatosságot, és gyakran a félelmet is. Mert a korábbi tapasztalatok figyelmeztetnek. Annak idején, például, az utolsó pillanatig hittem, hogy a NATO nem fogja bombázni Kis-Jugoszláviát, és mégis megtörtént, naponta sorozván például Újvidéken és Zomborban is a halálfélelmet keltő eseményeket, fokozva a gyerekeink iránti aggódás elképzelhetetlen szintjeit és megnyilvánulásait.

Jött a covid is, a halálos járvány, és az állandó fenyegetettség érzése. A halálos kimenetelű esetekről hallott hírek mindannyiunkat megráztak, miközben bezárkóztunk a négy fal közé és a virtuális világban éltük közösségi életünket. Mi tagadás, féltünk az ismeretlentől, s volt halálfélelmünk is. Közben kialakultak az azonos véleményen levő csoportok és azok követői, és az általunk támogatott vélemények lájkolása megerősített bennünket, hogy tartozunk valahova, és segített úrrá lenni a félelmeken, növelte az önbizalmunkat.

Aztán, a járvány elmúltával kiléptünk az utcára. A védőoltást támogatók és azt ellenzők okozta megosztást felváltották a pártok egymásközti harcai és a politikai közösségek közötti ellenségeskedések miatti feszültség és félelemkeltés. S végső soron sok ember - tisztségviselők és családjaik - esetében a választásokat kísérő bizonytalanság kiváltotta félelem is ott lapul a levegőben.

Közben, lásd mint fentebb, újabb félelmek várnak bennünket nap mint nap, amikor azonosítjuk az éppen aktuális veszélyt. Megküzdési módként jó, ha a fejünkben felismerjük a mások és a magunk irracionális gondolatai által okozott visszásságot, és éltetjük a racionális elhatározást, hogy ebben a kiszámíthatatlan világban mindenek előtt magunkkal, a magunk örömével és jól felfogott érdekeivel törődünk, mert ha mi magunk jól vagyunk, másokon is tudunk segíteni, hogy ne vesszen el ebben félelmekkel teli világban.